A keresztyén hit dilemmája

"A hit pedig a remélt dolgokban valósága, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés." - fogalmazza meg a Szentírás a hit definícióját.
A tapasztalati világ áramlataiban, sodrásában érint bennünket a Kinyilatkoztatás szava, mely Istenről, Krisztusról és egy számunkra láthatatlan világból hoz híradást.
A Szó arra hív, hogy a nem látható világ szempontjai és követelményei szerint éljünk a tapasztalati világban, ami meglehetősen nehéz helyzeteket eredményez. Az e világi "ésszerűség" és logikai döntések elvárásai ellenére a "hit" szempontjainak megfelelő döntéseket hozunk, és ilyen életformát élünk.
A Biblia több olyan múltbeli példát állít elénk, melyben kiemelkedő hitű embereket figyelhetünk meg. Egyik ilyen - számomra - fontos személy: Noé, akit a hithősök sorában találunk (Vö. Zsid 11).
Mi volt Noé titka? Hogyan menekült meg egy kataklizma szorongattatási közül?
Noé titka a hitében, hite rendíthetetlenségében volt. Nem kortársai "racionalizmusát" és logikáját követte, hanem hitt Istennek, hitte, hogy az általa felfogott üzenet Istentől eredt.
Noé hitt, és az isteni rendelkezést szó szerint vette, azaz bárkát épített.
Bárkaépítés: a szárazföld közepén, tengertől, egyéb vizektől távol egy "tengerjáró hajó" felépítése nem lehetett egyszerű feladat. Nem a technikai részletekre gondolok, bár azok sem lebecsülendők - hiszen itt nem hajóépítő szakemberekről szól az Írás -, hanem a hitnek a rendíthetetlenségére. A bárka építése több évtizedig tarthatott. Vajon hányszor merült fel benne, vagy éppen a fiaiban a kérdés: valóban "ésszerű", valóban logikus elvek alapján élünk?! Mindenki más futott a személyes boldogulása után, és ők pedig azzal a gigantikus építménnyel bajlódtak. Értelmes dolog ez? De a bárka elkészült. A hit győzött a kételyeken. És ami teljesen valószínűtlen volt, bekövetkezett: eljött a víz. Fentről, lentről, mindenhonnan jött a víz, és a hívő megmenekült, a sok "racionális és logikai" érvet követő ember elveszett. Ez nem természeti katasztrófa volt, hanem Isten ítélete a bűnbe merült emberiség felett.
A mai isteni hír: "Ítélet következik. Egyedül Krisztusra nézve van menekvés." Nem véletlenszerű események zúdulnak e világra, hanem Isten beígért ítélete.
Mi tagadás, nem tűnik logikusnak, semmiféle számítás nem igazolja ezt, de még csak Krisztus létét, feltámadását, életét sem. Mit tegyünk? Noé hitt az ugyanebből a forrásból származó információnak. Igaz, magára maradt a hitével, de mégis: ő és családja megmenekült, mások, a magabiztosak mind odavesztek.
Hiszem, hogy Isten ígéretei igazak. Kutatom ezeket az ígéreteket, nehogy félre értsek valamit is. Inkább veszítsek ma egy két mulandó értéket, de vágyom megnyerni az ígéretet: "Meglátom őt, úgy, amint van".
Nem a félelem késztet hitbeli cselekvésre, hanem az istenfélelem és az Isten iránti tisztelet.

Vallásilag jóllakott tömegek

Észrevételek az Úr asztalánál

A vallásilag jóllakott tömegek válogatnak a lelki eledelek között, és csak a nagyon ízlésesen tálalt, a megszokottól valami különleges miatt eltérő módon „szervírozott” lelki asztal kínálatából hajlandók csipegetni.

Ez az étvágytalanság az igehirdetőre kettős feladatot ró:
1. A hirdetett Ige legyen mindig aktuális, ha ízlése szerintinek tekinti a hallgató, ha nem.
Szeretik „piszkálgatni az ételt”, keresve benne a csemegéket, és az egyébtől többnyire unottan elfordulnak. Ennek ellenére a hirdetett Ige legyen megalkuvásoktól mentesen kiérlelt és kimondott üzenet!
2. Az igehirdető állandó feladata, hogy keressen és találjon a hirdetett Igének olyan formát, amely képes áttörni az érdektelenségen. Ez az érdektelenség néha igényességnek van titulálva, de valójában ez inkább csak leplezése a megfáradt lelkiségnek.

Mi hozhat változást a lelki étvágytalanság terén, az Isten Igéje iránti vágyódás hiányában?
Tény, hogy maga Isten ismeri az embernek az Ige iránti kedvetlenségét. Jézus is szóba hozza ezt az állapotot az „éhezi és szomjúhozza” kifejezéspárossal. Látható, hogy a bibliai történetírás idejében is gyakran bekövetkezett efféle állapot, melyből mindig fájdalmasan megrendítő megrázkódtatás vezetett ki.

Étvágytalan

Mi idézheti elő a lelki étvágytalanságot?
Testi életünket példának tekintve, az ilyen esetekben többnyire tétlenség, henyélés figyelhető meg. Mihelyt elkezd komolyan dolgozni az ember, és nagy energiákat fordít munkára, megváltozik az étvágya is. A lelki étvágytalanság, lelki jóllakottság hátterében is sok hasonlót találunk:
1. Vallási túlkínálat. Minden „misszió” valamilyen különleges „kóstolót” kínál a bámészkodó vallásos tömegnek. És az emberek itt is, ott is bekapnak egy-két falatot, ami aztán elveszi, de legalábbis nagymértékben csökkenti a „normális lelki étkezésre” való készséget.
2. Nincs készség a rendszeres munkára. Alkalmilag elvégeznek a hívők egy-két feladatot, de ehhez is erős unszolásra van szükség. Hiányzik a kezdeményezőkészség, hiányzik a szent cél látása, mert hiányzik a szeretet Jézus Krisztus iránt, és ezért nincs is szívbeli hevülés az Úr uralmának terjedéséért.
3. Korunk a pénz és a testi élvezetek kora. Az én-központú, birtoklási lázban égő keresztyént nem hozza tűzbe semmi olyan mértékben, mint a személyes meggazdagodásának eshetősége. És ha Isten Igéje ezt nem ígéri neki, akkor nem is lelkesedik érte.

Ez a többségnek, mintegy kilencvenöt százaléknyi keresztyénnek a jellemzője, de találok a hívők között mintegy ötszázaléknyi Krisztus-tanítványt, akik az Úr iránt elkötelezettek. Ők a Lélek emberei, akiket valóban vezet a Szentlélek. Ezt nem trombitákkal és hangosbemondókkal hirdetik magukról, hanem minden önkelletés nélkül látható rajtuk, jól felismerhető az Isten iránti őszinte szeretetük, elkötelezettségük, és ahogy kívánkoznak tetteikkel is Isten tetszésére lenni. Ezek a hívők mindennap Jézus szeretetével élnek. Ők alkotják azt a kicsiny folyót, vagy inkább patakot, mely Urunk mennybemenetele utáni időktől folyik – végig a keresztyénség történelmi idején –, és beleömöl az eljövetel tengerébe.

Prófétai vívódások

Jeremiás próféta elképzelt gondolatai
A Kr. e. 7–6. század igehirdetőjének vívódásai, és némi jelenkori párhuzam

„Azt gondoltam: nem törődöm vele,
nem szólok többé az ő nevében...”
(Jer 20,9)

Más volt az adott kor gyülekezetének az elvárása, mint a prófétai igehirdetés stílusa és tartalma. Az Úr szószólója nem tehette meg, hogy kora gyülekezetének elvárásait, a megosztott szívű hívők „viszketős fülének” igényeit kiszolgálja. Nem mondhatott mást, mint amit Isten a szájába adott.
Mást várt az igehallgató, mást hirdetett a próféta. Az igehallgató szeretette volna hallani nemes cselekedeteinek elismerését, az Úrért hozott áldozatát méltató szavakat, dicséretet, simogató, hiúságát cirógató „szentbeszédeket”. De hiába várta, Jeremiás prófétától nem kapta meg. Pedig, ha Jeremiás egy kicsit „okosabb”, és a nép kedvében jár, a gazdagok, az előkelők és a királyi udvar nagyjai igen megjutalmazták volna.
„Ez a Jeremiás nem valami talpraesett ember. Nem tudja kihasználni a lehetőségeit. Élhetetlen ember. Pedig előkelő körökben forog. Nemrég úgy történt, hogy még a méltóságos papok is elkísérték, hogy a külváros szabad terén tartsa meg prófétai igehirdetését, és mit csinált? Fogott egy cserépkorsót és összetörte mindenki szeme előtt. Próféta az ilyen? Magának keresi a bajt!” – mondhatta nemegy ismerőse.
Valóban eltörte az említett cserépedényt, így szimbolizálta Isten üzenetét (Jer 19). Ép volt az a korsó, de leejtette, földhöz vágta a kéz, amely eddig tartotta. Eldobta magától, mert az edény annyira beszennyeződött, hogy hasznavehetetlenné vált – hirdette a szimbolikus cselekményű igehirdetés Júda közelgő sorsát.
Pashúr főpap, a templomi rend főfelügyelője botrányosnak vélte az efféle igehirdetést, és megverette, majd kalodába záratta a prófétát, mintegy nyomatékos hangsúlyt adva a templomi rend szigorú követelményének.

– „Többé nem szólok az Ő nevében” – gondolta Jeremiás. Miért emésztem magam a sok meghamisított hitéletű, kétnyelvű, kétarcú ember miatt?! Elmegyek a birtokomra, és ott csendes békében élek. Miért legyen az én vállamon ennek a marakodó, folyton egymást piszkálgató, a szeretet isteni útját nem ismerő embernek a terhe?! Ha nem kell nekik az „idejében mondott Szó”, akkor viseljék ők a következményeket! Elmegyek. Hagyom az egészet. „Birtokom sír utánam”. Ott siker, megbecsülés vár rám, itt pedig a szüntelen perlekedés és folytonos kritizálgatás felemészti életerőmet. Megyek, ott méltó megbecsülés vár. De..., de az Ige, az üzenet szétfeszíti a szívemet. Ha nem mondom el a címzetteknek, beleőrülök. Éjszakáról-éjszakára visszatér az elmémbe, és elviselhetetlen teherként kínoz a küldőparancs. Ha hűségesen hirdetem, akkor az emberek fordulnak ellenem, ha meg elhallgatok, még a csontjaim is izzanak a visszatartott Ige perzselő hevétől.
Igaz, nem volt sikerélményem az igehirdetés miatt. Visszautasítottak, félrehallással, ostorozással vádoltak, kritizálgattak, de az üzenetet azért nem változtathatom meg. Azt az Úr bízta rám. Ha elhallgatom, ők makacsságukban, önigazságukban belerohannak az ítélet tűzébe, engem pedig megemészt a mardosó lelkiismeret: tudtam, értettem Isten üzenetét, de magamat kímélve elhallgattam. Akkor hát... végül is nincs más lehetőségem: maradok és hirdetem, amit Isten előtt megértettem. Távozzatok szép álmok, nyugalmas vidéki élet csábító álomképei! Nem mehetek, nem enged a Szó, a szívembe világító isteni üzenet. Szolga vagyok, az Ige szolgája. Nem tehetek mást, mint hirdetem Uramnak népe számára küldött üzenetét. Aki akarja érteni, értse, akinek nem tetszik, fogja be a fülét, de mindenki viselni fogja tettei következményét!
És Jeremiás próféta a továbbiakban már nem panaszkodott, nem siránkozott. Megfosztotta önmagát álmaitól, vágyaitól, hogy a folyton ellenszegülő népnek megalkuvás nélküli hűséggel hirdesse Júda végnapjainak legfontosabb hírét. Igaz, dicséretet a továbbiakban sem kapott, börtönt, sárvermet, ütleget igen, de ezeken túl is ott volt népe között a krízis napjaiban. Látta, hogyan teljesülnek be Isten igéi. Látta azt is, hogy aki – a többségtől eltérően – tudott hinni az Igének, megmenekült, aki pedig esztelenségében vakmerő dolgokat tett, ítélet alá került. Amikor Jeremiás végignézte az engedetlen nép véres tragédiáját, talán vigaszt nem, de némi enyhülést jelenthetett neki az a tudat, hogy nem volt engedetlen, és idejében hirdette a megtérés igéit. Az által, hogy megtagadta magától az egyéni érvényesülés, illetve a jogosan elvárható kényelem és megbecsülés csillogóan vonzó vágyait, alkalmas eszközzé lett Ura kezében, hogy a krízis idején biztos tájékozódási pont legyen, mert nála volt a Isten igéje: ami a megmaradás igéje lehetett volna mindenki számára.

A gyülekezet változásai a változó világban

Kell-e változnia, változhat-e a gyülekezet, a Krisztus-test a változó világban?

Elgondolkodtató és sokat idézett mondat Jack F. Welch-nek, a General Electric elnök-vezérigazgatójának mondata: „Meg vagyok győződve arról, hogy ha egy szervezeten belüli változások nagysága kisebb, mint a külső változások mértéke, akkor a vég látható közelségben van.”

Igaz lehet ez a gyülekezetre is? Vagy a gyülekezet, mely lényegét tekintve nem e világi „szervezet” (a szó élő szervezetre vonatkozó értelmében), felette áll ezeknek a változásoknak, és mentesül ettől?

A kérdésre két egymással ellentétes válasz várható. Az egyik tábor – nevezzük a)-nak – szilárd meggyőződéssel ragaszkodik álláspontjához: Igen, a gyülekezetnek is változnia kell, lépést tartva a gyorsan változó világi környezettel. A változás érintse a gyülekezeti struktúrákat, a kifejezésmódot, a kifejezett tartalmakat is. A másik tábor – nevezzük b)-nek – elzárkózik a változásokat sürgetőktől, és arról beszél, hogy a gyülekezet Jézus Krisztus testeként képviseli e világban az állandóságot. Bibliai alapjai meghatározzák a struktúráját, kifejezésmódját és az általa közvetített és kifejezett tartalmakat. Szoktak erre a változásokat elhárító álláspontra példák emlegetésével is válaszolni. Egyik ilyen példa lehet a fővárosunkat átszelő Duna esete, amely körül a város állandóan változik, az évszázadok során a felismerhetetlenségig átalakul, a két partot újabb és újabb hidak kötik össze, de maga a Duna állandó. Vannak korok, amikor a partjait összeszorítják, kővel, betonnal kiépítik, de a folyó lényege, folyásiránya stb. nem változik. Létezéséből eredően vannak bennefoglalt változások, mint a szállított vízmennyiség időszakos változása, a víz összetétele, tisztaságának mértéke stb., de a folyó maga az évszázadok múlása mellett is teljes szépségével mint Duna-folyó változatlanul hömpölyög a főváros tengelyvonalában.

A kétféle említett válasz tanulmányozása mellett felismerjük, hogy a változás lényegét árnyaltabban kell megközelítenünk.

Tényként elismerjük, hogy maga a gyülekezet nem változik rendeltetése szerint: Jézus Krisztus, a gyülekezet Ura arra rendelte „földi Testét”, hogy „só, világosság és hegyen épített város” legyen a világban. Ez az alapvető küldetése. De küldetése teljesítése közben érzékeli, hogy a külső változások mértéke miatt egyre kevésbé értik a szavát, önkifejezése, lényegének átadása a fogadtatás lanyhulása miatt veszélybe került. Tehát, ha el akarja érni a környezetét, amelyhez küldetése szól, változnia kell, mégpedig a kifejezésmódjában, ezt elősegítendően a struktúrájában is. Meg kell tanulnia azt a nyelvet, amelyen a környezete beszél! Át kell alakítania belső szerkezetét, hogy a jelentkező feladatokra reagálni képes legyen! Lépést kell tartani azokkal, akiket meg akar szólítani! Ismernie kell azt a gondolkodásmódot, amelyben a környező világ él! Vagyis: Az alapvető rendeltetés terén a változatlansághoz ragaszkodnunk kell: ez a Krisztustól eredő küldetése. Ha ez megváltozik, akkor a gyülekezet léte értelmetlenné válik. Viszont amíg e küldetés érvényben van, addig a gyülekezetnek létjogosultsága és egyben az embervilágot befolyásoló, formáló feladata van: amint említettük is: só, fény és az örök Ige láthatóvá tétele a mindennapi viszonyok között. Amiben változnia kell: az evilági környezethez kapcsolódó küldetés kifejezésében valósul meg. Új, a kornak megfelelő módok, a kor embere által beszélt nyelv használata, az érdeklődési körök fókuszában álló kifejezésmód elsajátítása Példák: Ha a film, vizuális élmény alapján érhető el egyes korszakok embere, akkor ilyen módon kell elmondani üzenetét! Ha a Szentírás könyv alakban való megjelenítése nehézkessé, mellőzötté vált a külső forma elavulása miatt, nem szabad idegenkedni a digitális adathordozóktól, vagy a hangos Biblia és egyéb új kifejezést segítő eszközök használatától sem. Ha a kor embere csak dinamikusan reagáló, pillanatok alatt változni képes szolgáló csoportok által érhető el, akkor a belső szerkezetnek is változnia kell!

A gyülekezeti élet változásai nem önkényes alapon történnek. A változások teljességgel az Ige szellemiségében, Isten Szentlelkének vezetésével történhetnek. De – látnunk kell – van ebben emberi feladat, és van isteni is, melyet úgy él meg a gyülekezet, mint a Szentlélek munkája, mely felkészít bizonyos feladatokra. Valójában az „emberi tényező” változik. Ékes példa erre a Bibliában Péter apostol személyes változása, aki izraelita háttérből jött, de – isteni beavatkozás nyomán – képessé vált arra, hogy pogány emberekkel közösséget alkosson (ApCsel 10). Az ember változott, de a változás irányát, célját és mértékét maga Isten határozta meg.

A küldetés teljesítése szempontjából kikerülhetetlen kérdés, hogy a saját céljait megfogalmazó gyülekezet és a benne tagságot alkotó egyének céljai milyen viszonyban vannak egymással. Az egyéni célok rendkívül változatosak, szerteágazók lehetnek. Kérdés, hogy a tagok saját céljaikat – szükséges mértékben – fel tudják-e áldozni a közösség Istentől meghatározott céljáért? Ha a tagságot alkotó egyének önös érdeke miatt megfordul a helyzet, és a közösség szolgálja ki az egyén érdekeit, akkor az Istentől rendelt cél teljesülése elmarad, és a közösség is bomlásnak indul, éppen az önzés okozta súrlódások miatt.

A modern gyülekezet tervezni szeretné a változásokat. Igyekszik megfogalmazni a küldetését, hogy kialakíthassa jövőképét, mely alapján stratégiai terveket készít, és kidolgozza az operatív megvalósítás részleteit. Ha ez csupán emberi ész alapján történő változás a gyülekezet életében, akkor a kimenetele döntően befolyásolhatja jövőbeli krisztusi jellegét. Ha viszont a változásokban nem a divat és nem kizárólag a frissen tanult menedzserképzési alapelvek az irányadók, hanem az isteni befolyásolás alapján és közvetítésével a megváltói kegyelmi akarat jut érvényre, akkor áldás fakad a változásokból: új erővel, hitelesen megszólaló evangélium adatik a lélektelenné, örömtelenné silányuló embervilágnak.

A keresztyén gyülekezet értelmezése egy kép által

Látomás a gyülekezet életéről

A helyi gyülekezet bemutatása egy kép segítségével

Az utazók célja – Egy ítélet alatt álló városból menekülnek a hegy csúcsán levő béke városába, ahol az igazságos Király uralkodik. Ez a Király üzenetet küldött ennek a csoportnak is, és biztosította őket afelől, hogy aki vállalja az utazást, és megérkezik a célhoz, azt ő befogadja, és nála lakhat örökre. Az az áhított város azonban nagyon messze van. Az oda vezető út nehéz. Kevesen indulnak el. Sokan értelmetlennek vélik azt a sok erőfeszítést, amit ez az út megkövetel.

A gyülekezet tagságának bemutatása – Látom a gyülekezetet, mint egy csoportot, mely egy hegyoldalon kapaszkodik felfelé. A csoport összetétele vegyes: idősek, fiatalok, férfiak, nők, tanult, képzett emberek, kevésbé tanultak, igényes, alapos és igénytelen emberek is vannak ebben a csoportban. Megfigyelhetjük, hogy egyik tettekre kész, aktív, dinamikus személyiség, míg a másikat állandóan unszolni kell, hogy valamit is megcselekedjen. Van közöttük, aki – bár régóta e csoporthoz tartozik, mégis – úgy jár közöttük, mint egy gyámolításra szoruló kisgyermek, noha felnőtt az illető. Folyton kell mellé valaki, aki támogatja, könnyeit törli és bátorítja. Vannak mások, akik viszont két-három embert is támogatnak. Hol egyiket, hol a másikat, vagy egyszerre többet is. Saját terhük mellett hosszú idő óta készek mások terhét is magukra venni.

Egy cél vonzza őket, de nem teljesen egyforma az utazásuk. Egyik éppen beteg, a másik szül, a harmadik szerelmes, tele reménységgel, van, aki gyászol, megint más újonnan csatlakozott a csoporthoz, és a csúcson levő város öröme lelkesíti. Aztán vannak olyanok is, akik elkedvetlenedtek. Egyikük elfáradt, a másik megfáradt.

Ebben a csoportban gyakori a tanakodás, néha egészen a vitatkozásig elmennek. Olyan kérdések foglalkoztatják az utazókat, hogy ki lehet az útitársuk. Jöhet-e velük az, aki nem tartja magát a város Királyának rendjéhez. Aztán beszélgetnek arról is, hogy lehet-e könnyíteni a belépés feltételeként meghirdetett szigorú feltételeken. Elmondják ezek, hogy a terepnek azon a szakaszán egészen más szokások vannak, mint amit a Király rendelt számukra az induláskor. Így aztán ott, ahol járnak, nagyon kényelmetlen számukra bizonyos rendelkezések megtartása.

Látok itt is, ott is embereket, kisebb csoportokat, akik megállnak, némelyek visszafordulnak. Vannak, akik még a csoporttal együtt haladnak, de tele vannak panasszal, és igyekeznek másokat is meggyőzni afelől, hogy értelmetlen ez a sok áldozat vállalása, és jobban teszik, ha kiállnak a sorból. Újabban meg azt látom, hogy többen könnyítettek az utazás szabályain. Hibáikat, vétségeiket semmisnek mondják, és csak arra figyelmek, hogy a Király kegyelmesen meghívta őket. És most, amikor felé akarnak közeledni, újabban figyelmen kívül hagyják az ő rendeléseit, mondva, hogy „nincs szükség a cselekedetekre, mert ők kegyelmet kaptak”. Vannak azonban kitartó, hűséges emberek is. Bár megfogyatkozott ezek száma.

Az utazás körülményei – Hegynek felfelé haladnak. Néha nehéz a terepszakasz. Azt is megfigyeltem, hogy ugyanabban az időben nem mindenkinek egyforma az igénybevétele. Némelyek könnyedén tesznek meg lépéseket, míg mások mellettük sebeket szereznek a terepen. Hol sziklás, tövises, ágas-bogas ez az út, hol pedig kényelmesebb, kellemesebb utazást biztosít. Az azonban teljesen nyilvánvaló, hogy ez a csoport másféle életet él, mint a lejtőn lefelé haladó társaik.

Pillantás a környezetre – Mások is járnak a csoport körül. Vannak, akik éppen ellenkező irányba tartanak, mások keresztezik ezt az utat, és pillanatnyilag úgy tűnik, mintha a csoporthoz tartoznának, de valójában nem tartanak a csoporttal. Az is megtörténik, hogy valakik elidőznek a csoport mellett, és igyekeznek embereket kihívni ebből a csoportból, könnyebb, érdekesebb utat ígérve. Némelyek csúfulódva beszélnek róluk, értelmetlennek nevezik azt a célt, amiért ez a csoport hosszú idő óta küzd.

Több azonos irányba haladó csoportot figyelhetünk meg. – A szigetszentmiklósi baptisták csoportjából többször is kivált néhány ember. Ezek némelyike teljesen más irányba indult, mások olyan bűnösnek látják ezt a csoportot, hogy nem akarnak közéjük keveredni (és persze önmagukat sokkal jobbnak), de vannak olyanok is, akik átmentek egy másik csoportba, mert ott az előrehaladásukat biztosítottabbnak vélik.

Balatoni emlék 2006-ból

A keresztyén lelkiség szintjei

Ó, Urunk, eleveníts meg minket, mert elveszünk!

Minden keresztyén gyülekezetnek van egy jellemző lelkiségi szintje. Ez évek, évtizedek során alakul ki, és mint követelmény van jelen a gyülekezet tagjai számára. Szinte észrevétlenül van jelen, de ehhez igazítják dolgaikat a tagok (látszólagosan vagy őszintén). Akik e színvonal alatt vannak, azok számára a növekedést sürgeti, akik szinten vannak, vagy netán egy két személy felette, azok számára e lelkiségi szint kifogásolt, csekélynek, semmisnek tartott, és minimum a saját lelkiségük szintjén szeretnék megrajzolni a gyülekezeti normát jelentő vonalat.

A lelkiségi szint hatása és a következmények:

A lelki színvonal követelményként érvényesül a tagok erkölcsi normája tekintetében. Kimondva, kimondatlanul is minden és mindenki azt szorgalmazza, hogy ezt a jellemzőnek mondott színvonalat igenis, tessék elérni, ugyanakkor ez minden lelki nevelődés maximuma is. Általában abban a környezetben ezen túlra nem látnak. „Ami ezen túl van, az felesleges és értelmetlen különcködés. Érd el, amit az elődök célul tűztek elénk, és kész! Minden egyéb csak különcködés.” – mondják a közösség illetékes és illetéktelenül is szószóló tagjai.

A lelkiségi szint meghatározza az erkölcsi és a keresztyén aktivitás mértékét is, illetve hatással van a hűség, a felelősségvállalás és a közösségi összetartás szintjeire is. Megfeszülhet a kívülről jött lelki vezető, ha gyülekezetét szeretné a régi normák szintjei fölé emelni. A legkevesebb az, hogy nem értik, és nem értenek vele egyet. Feleslegesnek tartják az új célokat. És ha ez az „újítás” valaki erkölcsi magatartását közvetlenül is érinti, például leleplezi, akkor abból felháborodás és néha – vérmérséklettől és a megtérés szintjétől függően – elutasítás lesz, mely elmehet egészen az aljas vádaskodásig, csúfolódó megjegyzésektől a rosszindulatú gyanúsítgatásig. Isten „szent népéből” vagy annak egyik-másik tagjából ilyenkor előbújik a takargatott és díszesen öltöztetett démon. Ennek egyik tipikus megnyilvánulása: nem marad meg saját teológiai látásának ismertetésénél, esetleg annak érvényesítési szándékánál, hanem támadást indít az ellen, aki merészelte az ő sokéves, évtizedes erkölcsiségét megkérdőjelezni.

E vitában nem azonosak az esélyek. Az általam ismert lelkipásztorok – általában – nem tanulták meg az aljasságot. Nem tudnak érvelni, nem tudnak zsarolni, rágalmazni, ügyetlenek a komiszkodásban. A gonoszságra is igyekeznek szelíden válaszolni, és ha szavuk sértett, még ők kérnek bocsánatot. Olyanok, mint a lábtörlő: mindenki beléjük törölheti a piszkos, sáros lábát. Aztán a „vétkes” győzelme tudatában – tiszta cipővel – megy tovább. Elmeséli barátainak is, hogy jól megleckéztette a lelkészét: „Legalább megtudja, hogy kivel van dolga!” – mondják. Valahogy így: „Valakinek talán az a baja, hogy az ő lánya még egyedül van, és irigyli, hogy neki még nincs barátja. Ezért inti meg azt a lányt, akinek már van!”

Aztán más nem történik, mint a lelkész begyűjt még néhány újabb ősz hajszálat, és a Krisztus igazságán esett csorbát senki más nem érzékeli, mintha az egy misztifikált világ relatív tényezője volna.

Megnyugvás és kibontakozás: Megyünk az igaz Bíró elé. Előtte minden szónak emlékezete van. Mindannyian számot adunk éltünkről. A lelkipásztor újra odaszánja magát, hogy harcoljon az emberekért, és akit csak tehet, irányítson a Krisztus lelki szintjéhez, és hogy ebből a normából sem önmagának, sem másoknak engedményt ne adjon. Viszont az elfogadottsága csökken. Az emberek (előzőleg barátai voltak) kiábrándulnak belőle, és olyan pásztoron és gyülekezeten gondolkodnak, ahol mindent szabad, ahol szórakoztatóan lehet az időt eltölteni, és ahol nem kellemetlenkednek mindenféle bűn felemlegetésével, meg nem fenyegetnek folyton a kárhozattal, hanem szép szavakkal ecsetelik az üdvösség dicsőségét.

Exkurzus, kérdésekkel: Lehet-e egy gyülekezet lelki szintjét emelni? A lelkipásztor számára az a legkényelmesebb, és egyúttal karrierjét is az támogatja, ha nem teszi szóvá a bűnöket, hanem együtt cimborál gyülekezete vétkeseivel, a növekvő mértékben jelentkező világiasságot látványos istentiszteleti külcsínnel, sok sztorival és "jópofáskodással" elfedi. „Ez a jó pásztor! Ilyen kell nekünk! Az ilyen mellett van ’élet’ a gyülekezetben.”