A vallásilag jóllakott tömegek válogatnak a lelki eledelek között, és csak a nagyon ízlésesen tálalt, a megszokottól valami különleges miatt eltérő módon „szervírozott” lelki asztal kínálatából hajlandók csipegetni.
Ez az étvágytalanság az igehirdetőre kettős feladatot ró:
1. A hirdetett Ige legyen mindig aktuális, ha ízlése szerintinek tekinti a hallgató, ha nem.
Szeretik „piszkálgatni az ételt”, keresve benne a csemegéket, és az egyébtől többnyire unottan elfordulnak. Ennek ellenére a hirdetett Ige legyen megalkuvásoktól mentesen kiérlelt és kimondott üzenet!
2. Az igehirdető állandó feladata, hogy keressen és találjon a hirdetett Igének olyan formát, amely képes áttörni az érdektelenségen. Ez az érdektelenség néha igényességnek van titulálva, de valójában ez inkább csak leplezése a megfáradt lelkiségnek.
Mi hozhat változást a lelki étvágytalanság terén, az Isten Igéje iránti vágyódás hiányában?
Tény, hogy maga Isten ismeri az embernek az Ige iránti kedvetlenségét. Jézus is szóba hozza ezt az állapotot az „éhezi és szomjúhozza” kifejezéspárossal. Látható, hogy a bibliai történetírás idejében is gyakran bekövetkezett efféle állapot, melyből mindig fájdalmasan megrendítő megrázkódtatás vezetett ki.
Étvágytalan
Mi idézheti elő a lelki étvágytalanságot?
Testi életünket példának tekintve, az ilyen esetekben többnyire tétlenség, henyélés figyelhető meg. Mihelyt elkezd komolyan dolgozni az ember, és nagy energiákat fordít munkára, megváltozik az étvágya is. A lelki étvágytalanság, lelki jóllakottság hátterében is sok hasonlót találunk:
1. Vallási túlkínálat. Minden „misszió” valamilyen különleges „kóstolót” kínál a bámészkodó vallásos tömegnek. És az emberek itt is, ott is bekapnak egy-két falatot, ami aztán elveszi, de legalábbis nagymértékben csökkenti a „normális lelki étkezésre” való készséget.
2. Nincs készség a rendszeres munkára. Alkalmilag elvégeznek a hívők egy-két feladatot, de ehhez is erős unszolásra van szükség. Hiányzik a kezdeményezőkészség, hiányzik a szent cél látása, mert hiányzik a szeretet Jézus Krisztus iránt, és ezért nincs is szívbeli hevülés az Úr uralmának terjedéséért.
3. Korunk a pénz és a testi élvezetek kora. Az én-központú, birtoklási lázban égő keresztyént nem hozza tűzbe semmi olyan mértékben, mint a személyes meggazdagodásának eshetősége. És ha Isten Igéje ezt nem ígéri neki, akkor nem is lelkesedik érte.
Ez a többségnek, mintegy kilencvenöt százaléknyi keresztyénnek a jellemzője, de találok a hívők között mintegy ötszázaléknyi Krisztus-tanítványt, akik az Úr iránt elkötelezettek. Ők a Lélek emberei, akiket valóban vezet a Szentlélek. Ezt nem trombitákkal és hangosbemondókkal hirdetik magukról, hanem minden önkelletés nélkül látható rajtuk, jól felismerhető az Isten iránti őszinte szeretetük, elkötelezettségük, és ahogy kívánkoznak tetteikkel is Isten tetszésére lenni. Ezek a hívők mindennap Jézus szeretetével élnek. Ők alkotják azt a kicsiny folyót, vagy inkább patakot, mely Urunk mennybemenetele utáni időktől folyik – végig a keresztyénség történelmi idején –, és beleömöl az eljövetel tengerébe.
