A krisztusi ember élete

Akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek!

Keresztyén életfelfogásom – azaz hogyan kell élnem, hogyan él a Krisztus tetszését kereső hívő ember

Nem keresztyén programokért kell élned, nem valamely feladatért, nem – az oly divatos keresztyén programért, mint – a misszióért, vagy vezetőképzés eredményeiért, továbbképzésekért stb. Nem a lelkipásztori szolgálatért, nem is a családodért, vagy valamilyen nemes célért. A te rendeltetésed más.

Neked azért kell élned, aki meghalt és feltámadt érted. Ahogy az Írás ezt egyértelművé teszi: „…azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 6,15)

Ne a programokra nézz! Ne azon szörnyülködj, hogy milyen sok feladat vár rád! Ne vessz el a megbízatások közt, és ne hagyd, hogy fejedre nőjenek vezetők, gyülekezeti diktátorok, társadalmi vezetők vagy éppen keresztyén programok!

Emeld tekintetedet Krisztusra! Minden erőddel azon legyél, hogy Őt lásd, hogy a jelenlétében légy, és arra összpontosítsd lelki látásodat, mit akar az Úr!

Merj szembemenni az emberi programokkal! Ne „daráljon be” a mindennapi keresztyén programözön!

Merj és akarj engedelmeskedni Krisztusnak! Ő azért halt meg, és azért támadt fel, hogy aki él, az neki éljen, az övé legyen, az Ő céljaira szentelt életet éljen, minden pillanatban az engedelmeskedés készségével. Gondold meg: Ő uraknak Ura, királyoknak Királya. Ő a te Urad. Előtte hódolj!  

Motiváció: „Mivel tehát ismerjük az Úr félelmét, embereket győzünk meg, Isten előtt pedig nyíltan állunk. Remélem azonban, hogy a ti lelkiismeretetek előtt is nyíltan állunk. Nem önmagunkat ajánljuk ismét nektek, hanem lehetőséget adunk nektek a velünk való dicsekedésre, hogy legyen mit felelnetek azoknak, akik azzal dicsekednek, ami csak látszat, és nem azzal, ami a szívben van. Ha ugyanis révületbe estünk, Istenért történt, ha pedig józanok vagyunk, értetek van. Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,11–15)  

Motiváló igei alapok:

♦ Embereket győzünk meg – Mire? Nem egy ügy követésére, hanem Krisztus áldozatának értékelésére, az ő személyének és áldozata eredményének elfogadására.

♦ Isten előtt nyíltan állunk – Felfedetten, semmit sem rejtegetve. Nincsenek előtte eltitkolt érzéseink, sem titkos hátsó szándékaink, sem számítgatások. Egyszerű, felszabadult engedelmességre kész állapotban létel ő előtte.

♦ Más hívők lelkiismerete előtt is nyíltan állás – Ugyanúgy, amint fentebb leírtam, csak ezt emberekkel kapcsolatban is megélve.

♦ Révületbe esünk – az Úr szeretete magával ragad, kiesünk a megszokott napi ritmusból, és abban a felemelkedett pillanatban csak egy, az Úr felismert közelsége, jelenléte uralja lényünket, és ez magával ragad, betölti gondolatainkat, uralja az érzékeinket, és minden egyebet kizár. Megfeledkezünk az emberi elvárásokról, az úgynevezett viselkedési normákról. Nincs más, csak Isten jelenléte, szeretete, kegyelme. És ez átjárja, uralja lényünket.

♦ Józanok vagyunk – amikor rádöbbenünk, hogy mindazzal együtt, amit Isten jelenlétében átéltünk teljes mértékben az emberi környezet vesz körül, nem tehetünk egyebet, mint józan megfontolással intünk mindenkit az Isten előtti megszentelt életre, istenfélelemre, mert ismerjük kegyelmét és ítéletét.

♦ Krisztus szeretete szorongat – Lenyűgöző hatása, teljes befolyása érvényesül rajtunk. Az Úr ismerete állandó belső késztetéssel van jelen az életünkben. És ez mindent meghatároz, minden egyebet felülír, és lenyűgöz.

Céltévesztés

Haszontalan fáradozások

Félreértik az Isten országa sajátosságait! Az Isten országa nem azt jelenti, hogy elbűvölő verbalitással lenyűgözzük a ránk figyelő embereket, sem azt, hogy nyüzsgünk a Biblia igazságai, Jézus királysága, Krisztus gyülekezete és az isteni megnyilvánulások körül, hanem hogy Isten megbízható munkásai vagyunk uralkodása kiterjesztésében. Ő uralkodik, övé a hatalom. Mi pedig vezetése mellett végezzük munkánkat, és neki adunk dicsőséget. Úgy dolgozunk, hogy az emberek a tetteinkkel találkozva ne minket, hanem Őt, Istent ismerjék fel, és Őt dicsőítsék. Ahogy a Mester mondta: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16) Vagyis – az a cél, hogy – itt és most a keresztyén ember élete, cselekedete miatt az emberek elismerőleg tekintgessenek Isten felé.

Péter apostol is foglalkozik a hívő ember motivációival és életvitelével, amikor rendelkezést ad a keresztyén gyülekezet tagjai számára: „Tisztességesen éljetek a pogányok között, hogy ha valamivel rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján” (2Pt 2,12), de itt Isten dicsőítése a nagy lelepleződéskor valósul meg. Nyilván azok fogják Istent magasztalni, akiket meggyőzött – a világias életvitel közepette megvalósult – keresztyén cselekedet, és ami miatt ők maguk is felkészültek a Péter által említett bekövetkező nagy eseményre, a meglátogatás napjára. Ezek a meggyőző életvitelű keresztyén kortársaikért dicsőítik majd Istent.

Milyen ez a meggyőző életvitel? Talán az, amikor minden megnyilvánulás a személyes sikeresség érdekében történik: kimagasló teológiai alapvetésű tanítás, kenetes keresztyéni beszéd, irgalmasnak mondott cselekedetek, de a motiváció mégiscsak az egyéni sikeresség?
Természetesen tudjuk, hogy a Biblia, történetesen az evangéliumok is beszámolnak arról, hogy Jézus tanítványai többször is vitatkoztak azon, hogy köztük ki tekinthető nagyobbnak, vagy ki az első – vö. „Ezután versengés is támadt köztük arról, hogy ki a legnagyobb közöttük.” (Lk 22,24) –, de ez semmiképpen nem azt jelenti, hogy ezt így kellene tenni, hanem a Szentírás ezeken a helyeken bemutatja a tanítványok emberi oldalát, lelki fejlődésének kezdeti szakaszait, azt, hogy honnan indultak, milyen emberi indítékoktól szabadultak, és mivé lettek. Ezért találkozunk ilyen jelenségekkel a Bibliában.
Ez a szabadulással kezdődő változás mintha kimaradna sok keresztyén szolgáló ember fejlődésének szakaszaiból. Istenhez, Krisztushoz kellene mérnünk a cselekedetek értékét és nem a kollégákhoz, vagy más híres keresztyénekhez! Nem egymás közti versenyzésre rendeltettünk, Nem az a kérdés, hogy ki sikeresebb, hanem hogy kiben nyilvánul meg legtisztábban Krisztus. 
Isten dicsérete ad valódi dicsőséget, és nem más keresztyének ámulata, meg elismerő szava.
Aki ezt nem érti, nem Isten országának szolgál, hanem önmagának. Már itt elvette jutalmát. Odaátra nem marad semmi. Az ilyen "félreértések áldozatai" ideig-óráig híressé lesznek, de csak az Isten országa titkaiba be nem avatottak között. Ez nem más, mint keresztyén céltévesztés.

Életmentés, de hogyan?

Igehirdetői vívódások

A keresztyén missziót más szavakkal úgy is nevezhetjük, mint életmentés, azaz az ítélet miatt bekövetkező örök elvettetéstől (kárhozat) való megmentés. Arra gondolok itt, amit a Biblia második halál állapotának is nevez: a megváltozhatatlan elvettetés, leselejtezés, teljes esélytelenség minden további rendeződésre.

Bár jelen időnkben erről csak nagyon távoli képünk van, mégis borzalmasnak látszik az a – vélhetően – sokak sorsát örökre megpecsételő isteni döntés.

Ma azt is világosan láthatjuk, hogy Isten, az ítélő Bíró nem az elvetés lehetőségét, hanem a felkarolást, befogadást, helyreállítást munkálja. Ezért mi embereket térítünk, azaz hívjuk mindazokat, akik számára valamit is jelent Isten bűnbocsátó kegyelme, és a bocsánat révén az új emberré létel lehetősége: a „megbékülés Istennel”, ahogy Pál apostol fogalmaz: „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” (2Kor 5,17–20)

Kovács Imre lelkipásztor igehirdetése Egerben jelnyelven - 2014 októberében

Embereket térítünk a kárhozat útjáról Krisztushoz, az Üdvözítőhöz, de hogyan, mivel? Nem adhatunk mást, mint amit Krisztus adott nekünk: az evangélium tiszta Igéjét, amely feltárja Isten lényét, Krisztus titkát, szándékát, az ember alapvető állapotát, bűnös, kárhozott voltát és a felkínált kegyelmet, melyben a bűnbánónak szabadulást és Istennel megbékült, új életet jelent.

Gyülekezeti kirándulás egyik fontos beszélgetése 2008-ban 

Ismerjük kortársaink ellenállását is. Naponta tapasztaljuk, hogy nem szívesen hallgatják az evangéliumot annak feltáró és életet változtató hatalma miatt. A felebarátaink iránt belénk oltott mentő szeretet és az ő ellenállásuk gyakran nehéz helyzetbe hoz bennünket. Hogyan érjük el, hogyan győzzük meg őket, hogy a „süllyedő hajó” ideje rövidre van szabva, és kiszámíthatatlan a nekünk adott kegyelmi idő. És hogy bármikor következhet az életút ezen szakaszának vége. De most még van lehetőség átlépni a „mentőhajóra!”

Hiszek, hiszünk a Biblia üzenetének. Keressük az emberekkel a kapcsolatot, mert szeretnénk elmondani mindenkinek: Krisztusért és Krisztus által van lehetőség a leterhelt lelkiismeret rendezésére és az Istennel való megbékülésre. Az embertársak eléréséhez kapcsolatteremtő módszereket választunk. Ma szinte megszámlálhatatlan módszerrel találkozunk: jóval is, rosszal is. Melyiket alkalmazzuk?

Nem új keletű ez a kérdés. A 19 század nagynevű baptista igehirdetőjét, C. H. Spurgeont (lásd: http://hu.wikipedia.org/wiki/Charles_Haddon_Spurgeon) is foglalkoztatta ez a kérdés. Idézek egyik prédikációjából:
„Csak ha az Úr Jézust követjük, teljesülhet szívünk vágya, és lehetünk igazán hasznosak embertársainknak. Mennyire szeretnénk Jézus Krisztus sikeres halászai lenni! Szinte életünket is feláldoznánk a lelkek megnyerése érdekében. Sokszor kísért azonban bennünket az olyan módszerek használata, amilyeneket Jézus Krisztus soha nem alkalmazna. Hallgassunk az ellenség tanácsára és engedjünk neki? Ha igen, akkor csak a vizet fogjuk paskolni, de halat nem fogunk egyet sem. Az Úr Jézust kell követnünk, ha valódi ébredést akarunk. Látványos új módszerek, szórakoztatás és hasonlók – ez lenne Jézus Krisztus követése? Elképzelhető, hogy Jézus Krisztus olyan módszerekkel vonta magához hallgatóit, mint az napjainkban olyan általánosan elterjedt? Mi az ilyen vállalkozások eredménye? Semmi olyan, amit Jézus Krisztus elfogad majd ama nagy napon. (Isten ígéreteinek tárháza, május 29.)

„…de”

Az isteni üzenet legrövidebb prédikációja

de...

Rövid és nagyon sokat mondó, sok mindent feltáró, nagyon beszédes üzenet. A vitatkozó, mást akaró, mást látó emberek szava ez.

A sokféle előfordulás között két sajátos területet emelek ki:

1.      Isten ítéletet hirdet, megtérést, bűnök elhagyását, az életutak megjobbítását kéri választottaitól, ők azonban elengedik a fülük mellett az intelmet. Kegyelmesen figyelmeztet Isten, mielőtt következne a csapás, „de…” Népe úgy szalad bele az ítéletbe, mint akinek nincs gondviselője. Van, de még sincs, mert nem figyel, és nem engedelmeskedik az intelemnek. A lelki megkövéredés tipikus esete, amikor megutálják a hívők az intelmet. Bármit meghallgatnak, csak az intelmet nem akarják. Unják, fárasztó számukra, ahogy mondják: „A könyökünkön jön ki a sok dorgálás”, vagy prófétai tapasztalat szerint: „Kit akar ez a tudományára tanítani? Kivel akarja a kijelentést megértetni? Akiket most választottak el az anyatejtől? Akiket most vettek le az anyamellről? Ez a parancs, az a parancs, ez a szabály, az a szabály, itt egy kicsi, ott egy kicsi!” (Ézs 28,9–10)
A „de…” ellentétes kötőszó másik sajátos előfordulási területe:

2.      Isten örömhírt közöl. Kiárad kegyelme, megbocsátott, áldásos jó dolgokat hirdet népének, választotta azonban csak kókadoznak, mint akik nem értik az evangéliumot. Nem értik? Nem jut el a tudatukig? Valahogy hatás nélküli marad, és akiknek szól, azok búskomorságban, örömtelenségben tengetik lelküket, múltba merengő tekintettel a régi dicsőség után sóvárognak. Az, hogy ők maguk is részesei lehetnének Isten tervének, és kegyelem nagy művének részeseivé válhatnának, valahogy nem érdekli őket.
Milyen szemléletes példa erre a fogságból a szabadulás útjára hívott nép magatartása. Ézsaiás 49,9–11 „Mondd a foglyoknak: Jöjjetek ki! – a sötétségben levőknek: Jöjjetek a napvilágra! Útközben lesz élelmük, még a kopár hegyeken is lesz legelőjük. Nem éheznek, és nem szomjaznak majd, nem bántja őket a nap heve, mert az terelgeti őket, aki könyörült rajtuk, az vezeti őket forrásvizekhez. Minden hegyen utat készítek, kimagaslanak az országutak.” A prófétai igehirdetése megrajzolja az isteni cselekvés aktuális folyamatát, de akiknek szól ez, egyáltalán nem hevülnek, hanem kókadoznak, mint kánikulában a kalászok. Itt is megszólal a „de”.  A prófétai narratívában szinte meglepetésként hangzik: „De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram!” (49,14)

Azt világíja meg e rövid „de…” üzenet a Bibliából, hogy milyen következménye van az emberi magatartásnak.

Az emberi érzékelés hiányának oka gyakran a mást akarás, ahol a vágyak tesznek süketté és vakká mindazzal szemben, ami nem azonos a kívánság tárgyával. Más esetben a megszólított egy ábrándvilágban él. Önmagáról hamis elképzeléseket dédelget. Mások teológiai, istenismereti ábrándokat kergetnek. A hamis ismeret rabjai esetében a valódi Ige legtöbbször téves tanításnak látszódik.

A bibliai beszámolók jelentős része ilyen eseteket tár elénk: Van egy előzetes isteni szándék, melyet kegyelmesen tudomására hoz annak, akit szeret az Úr. Ahogy Ámósz próféta is megértette: „Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak.” (Ám 3,7) Ez lehet ítélet vagy áldás szándéka. Ha azonban ettől független marad az, akinek szólt az Úr, azaz ellentétesen cselekszik, mint elvárható, akkor egyedül önmagára vethet, és el kell szenvednie az Isten nélküli állapot borzalmait. Ha szólt az Úr, de a fülek bedugva, a szemek hályoggal borítva, akkor – ki kell mondanunk – menthetetlen az üdvösségre meghívott ember.

Minden a szívben, azaz a fejben dől el. Ha akarsz engedelmeskedi Istennek, akkor tedd! Elhatározod magadban, hogy alárendeled akaratodat, gondolataidat Istennek, és ha szól neked, nincs alkudozás, mást akarás, a te mellékmondatod kezdőszava nem „de”, hanem „igen, és…”

Jóllakott emberek asztalánál

Lelki ébredés nélkül csak látványosságra törekszünk

Csökken a gyülekezetek közösségi alkalmainak száma. Nem új keletű jelenség ez, de felgyorsuló tendenciát mutat. Negyven, ötven évvel ezelőtti időkben a baptista gyülekezetekben vasárnap általában 2-3 istentisztelet volt és hétköznap is két alkalom, egy bibliaóra és egy imaközösség. Mára ezek nagyrészt elmaradtak. Szinte mindennapossá lett, hogy a vasárnapi összejövetel egy alkalomra, egy vasárnap délelőttre redukálódott.

A korszak sajátossága, vagy a lelki élet és a gyülekezeti közösség hanyatlásának a tünete lehet ez?

A választ nem lehet megadni egyszerűen igen és nem kijelentésekkel. A kérdés azonban foglalkoztat.

Ha ez a lelki élet hanyatlásának és a gyülekezeti kapcsolatok felszínesebbé válásának a jelensége, akkor fontos lelkipásztori feladat, mely felelősséget ró rám is. Ha más okok idézik elő, akkor pedig tudomásul kell venni, mint e korszak sajátosságát.

Az okok között egyik lehet a mai időkre megváltozott, ingergazdag környezet. A közösségi élet régebben nagymértékben kiszolgálta a kapcsolati igényeket, és mint egy kedvelt időtöltési forma volt a gyülekezeti közösségben való részvétel. Itt ének, zene, irodalom, bibliaórai foglalkozások, gyakran közösségi játékok, kirándulások és ezer más jelentett kedvelt időtöltést. Ma is fontosak ezek, de alternatívák is vannak: internetes csevegés, kitűnő keresztyén oldalak tömkelege, istentiszteletek élő közvetítéssel és ezer más. Jól lehet, ezek nem helyettesítik a személyes kapcsolatot, de egyszerűbb elérni, bármikor udvariatlanság nélkül kiléphet belőle a résztvevő, és még utaznia sem kell.

Egy gyermekmisszióban dolgozó szolgatársam mondta: „Hiába növeljük meg az alkalmak számát, ha nincs lelki étvágy.” – És ez igaz. Csak kínlódás az a gyülekezeti alkalom, melyen a résztvevők érdektelenül és unottan vesznek részt. Ilyenkor következik a sokféle elégedetlenség, kritizálás, hibáztatás. Ugyanolyan ez, mint ami az étkezőasztalnál szokott történni. Az éhes embernek még a kevésbé sikerült étel is ízlik, a jól lakot pedig csak turkál az ételben. Így látta ezt a hajdankorban író bölcs is: „Jóllakott ember a lépes mézet is eltapossa, de az éhes embernek még a keserű is édes.” (Péld 27,7)

Van-e teendője a gyülekezetekért felelősséget szívén hordozó embernek e jelenségek közt?

Igen. Meggyőződésem ugyanis, hogy mindez egy tünetegyüttes. A keresztyén lelkiség változása, erodálódásának a tünete. Bárhogy is magyarázzuk, bármilyen nyomós érveket emlegetünk is, igazolva a jelenség időszerűségét, a háttérben nyugtalanító dolgok figyelhetők meg: a hívő társak iránti- és általában az embertársak iránti szeretet megfogyatkozása, minek helyébe a jogokra hivatkozás (egy kis kikapcsolódáshoz, egy kis magánélethez, szórakozáshoz) lépett.

Mit tehetünk? Erőltessük a gyakoribb gyülekezeti találkozások alkalmait? A fentiekben vázoltak alapján alig elképzelhető, hogy ez pozitív változást eredményezne. Ide semmi más, mint lelki ébredés kell. Rá kell ébrednie Krisztus népének saját helyzetére, az isteni kegyelem által biztosított lehetőségekre, valamint a másra elpazarolt idők hiábavalóságára.

Meggyőződésem, hogy a Krisztushoz közeledő ember egyúttal a gyülekezeti közösséghez is közeledik. Aki krisztusi értékrend alapján él, annak életében a fontossági sorrend is megváltozik: lekerül az első helyről az „én”, és helyébe lép az Isten országa és annak minden vetülete. Pál apostol szavaival: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus. Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” (Ef 5,14b–17)