Jóllakott emberek asztalánál

Lelki ébredés nélkül csak látványosságra törekszünk

Csökken a gyülekezetek közösségi alkalmainak száma. Nem új keletű jelenség ez, de felgyorsuló tendenciát mutat. Negyven, ötven évvel ezelőtti időkben a baptista gyülekezetekben vasárnap általában 2-3 istentisztelet volt és hétköznap is két alkalom, egy bibliaóra és egy imaközösség. Mára ezek nagyrészt elmaradtak. Szinte mindennapossá lett, hogy a vasárnapi összejövetel egy alkalomra, egy vasárnap délelőttre redukálódott.

A korszak sajátossága, vagy a lelki élet és a gyülekezeti közösség hanyatlásának a tünete lehet ez?

A választ nem lehet megadni egyszerűen igen és nem kijelentésekkel. A kérdés azonban foglalkoztat.

Ha ez a lelki élet hanyatlásának és a gyülekezeti kapcsolatok felszínesebbé válásának a jelensége, akkor fontos lelkipásztori feladat, mely felelősséget ró rám is. Ha más okok idézik elő, akkor pedig tudomásul kell venni, mint e korszak sajátosságát.

Az okok között egyik lehet a mai időkre megváltozott, ingergazdag környezet. A közösségi élet régebben nagymértékben kiszolgálta a kapcsolati igényeket, és mint egy kedvelt időtöltési forma volt a gyülekezeti közösségben való részvétel. Itt ének, zene, irodalom, bibliaórai foglalkozások, gyakran közösségi játékok, kirándulások és ezer más jelentett kedvelt időtöltést. Ma is fontosak ezek, de alternatívák is vannak: internetes csevegés, kitűnő keresztyén oldalak tömkelege, istentiszteletek élő közvetítéssel és ezer más. Jól lehet, ezek nem helyettesítik a személyes kapcsolatot, de egyszerűbb elérni, bármikor udvariatlanság nélkül kiléphet belőle a résztvevő, és még utaznia sem kell.

Egy gyermekmisszióban dolgozó szolgatársam mondta: „Hiába növeljük meg az alkalmak számát, ha nincs lelki étvágy.” – És ez igaz. Csak kínlódás az a gyülekezeti alkalom, melyen a résztvevők érdektelenül és unottan vesznek részt. Ilyenkor következik a sokféle elégedetlenség, kritizálás, hibáztatás. Ugyanolyan ez, mint ami az étkezőasztalnál szokott történni. Az éhes embernek még a kevésbé sikerült étel is ízlik, a jól lakot pedig csak turkál az ételben. Így látta ezt a hajdankorban író bölcs is: „Jóllakott ember a lépes mézet is eltapossa, de az éhes embernek még a keserű is édes.” (Péld 27,7)

Van-e teendője a gyülekezetekért felelősséget szívén hordozó embernek e jelenségek közt?

Igen. Meggyőződésem ugyanis, hogy mindez egy tünetegyüttes. A keresztyén lelkiség változása, erodálódásának a tünete. Bárhogy is magyarázzuk, bármilyen nyomós érveket emlegetünk is, igazolva a jelenség időszerűségét, a háttérben nyugtalanító dolgok figyelhetők meg: a hívő társak iránti- és általában az embertársak iránti szeretet megfogyatkozása, minek helyébe a jogokra hivatkozás (egy kis kikapcsolódáshoz, egy kis magánélethez, szórakozáshoz) lépett.

Mit tehetünk? Erőltessük a gyakoribb gyülekezeti találkozások alkalmait? A fentiekben vázoltak alapján alig elképzelhető, hogy ez pozitív változást eredményezne. Ide semmi más, mint lelki ébredés kell. Rá kell ébrednie Krisztus népének saját helyzetére, az isteni kegyelem által biztosított lehetőségekre, valamint a másra elpazarolt idők hiábavalóságára.

Meggyőződésem, hogy a Krisztushoz közeledő ember egyúttal a gyülekezeti közösséghez is közeledik. Aki krisztusi értékrend alapján él, annak életében a fontossági sorrend is megváltozik: lekerül az első helyről az „én”, és helyébe lép az Isten országa és annak minden vetülete. Pál apostol szavaival: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus. Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” (Ef 5,14b–17)

Igehirdetés és az igehirdetői szolgálat 2.

A lelkészi, igehirdetői szolgálat terhe kívülről kevésbé látszik. El sem tudják képzeli sokan, milyen feszültségeket, milyen mérvű lelki terheket hordoz egy-egy lelkipásztor. Lelkigondozottjainak minden baja, szenvedése, összekeveredett élete érinti a lelkét. És ezt kinek mondhatja el? Senkinek. Ezt egyedül hordozza. Egyedül, persze az Úrral, de a megszokott kibeszélések lelket könnyítő lehetősége nélkül.

Hallottunk már olyan szemrehányó megjegyzést, miszerint

"Hetente 3-4-szer fél órát prédikál, és ezen felül mi dolga van?"

Találkoztam egy esettel, amikor egy fiatalember valamelyik vidéki gyülekezetből nagy kritikusa volt a lelkészének. Jól forgatta a szót, és ebből az következett, hogy súlyos sebeket tudott okozni az idősödő lelkésznek. Aztán - a történet szerint - ez a fiatalember szintén elhívást kapott a lelkészi szolgálatra. Eleinte húzódozott, de aztán vállalta, felkészült, és végezte a szolgálatot. Amikor ránehezedett e szolgálat terhe, akkor kezdte megérteni e szolgálat titkos világát, a lelkészek leterheltségét, egyáltalán az emberekkel való foglalkozás "hálátlan" munkáját. A saját bőrén tanulta meg a krisztusi szolgálatának rendjét. Szégyellte korábbi könnyelmű beszédeit.

"...a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat." (2Tim 4,5)

Valahogy így kezdte látni saját magát:

(Entscheidung)

Igehirdetés 1.

Nincs felettébb nagy sikerélménye korunk igehirdetőjének. Van Isten beszédére szomjazó ember, de a kor jellemző tünete az Ige és az igehirdetés elutasítása. Általánosságban kedvelt a szórakoztató típusú előadás, de Krisztusról, Isten igazságáról nem szívesen hallanak az emberek. Egyszerűen nem érdekli őket, nem látják be, hogy életük értelmét alapvetően meghatározó isteni üzenettel van dolguk az Igében. Pál apostol közel kétezer évvel ezelőtt is tapasztalt hasonlókat, ezért bátorító üzenettel szólítja meg fiatal munkatársát, a kitűnő igehirdetőt, Timóteust: 

"Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással. Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak."

Sok évvel ezelőtt az Entscheidung folyóiratban találtam egy képet, mely pontosan kifejezi a felvázolt helyzetet. 

Mintha hallanám is: "Igaz, igaz, de most rettentően sok a dolgunk. Majd legközelebb..."

A tökéletes lelkész

Egy felmérés kimutatta, hogy a tökéletes lelkész pontosan 18 percet prédikál. A bűnt elítéli, de azt senkiben fel nem ismeri.

Naponta reggel hattól éjfélig dolgozik, de a telefont hajnali ötkor is szívesen felveszi.

Ellátja a templomi teendőket, villanyt szerel, kertészkedik, és szépen takarít.

Hetente 20.000- Ft-ot keres, jól öltözködik, értékes könyveket vesz, és a kocsija sem utolsó. Minden héten 15.000- Ft-ot oszt szét a szegények között. Emellett 28 éves, de 30 éves lelkipásztori gyakorlattal rendelkezik.

Nagyon szereti a fiatalokat, és minden idejét az idősekkel tölti.

A tökéletes lelkész mindig mosolyog, mert odaadó munkájához az erőt a kitűnő humorérzékéből meríti.

Naponta tizenöt, a gyülekezethez tartozó családot, ugyanennyi kórházban fekvő beteget és magányos gyülekezeti tagot látogat meg. Minden idejét az egyháztól elhidegült hívek pásztorlásával tölti, és mindig az irodában van, ha keresik.

Nehéz mindenkinek a kedvére tenni, sőt szinte lehetetlen.
így van ez a papoknál is, akik bármit tesznek, valakiknek biztosan nem felelnek meg.

Ugyanis, ha a szokottnál 10 perccel hosszabban prédikál, akkor bőbeszédű,
ha hangosabban beszél, akkor ordibál,
ha normálisan beszél, akkor az ember nem ért semmit,
ha saját autója van, akkor világias beállítottságú;

Ha viszont nincs autója, akkor nem halad a korral.
Ha az egyházközség tagjait látogatja, akkor szimatol,
Ha családokat látogat, akkor nem törődik a családjával,
Ha otthon van, akkor miért nem látogat családokat,
Ha a pénzről beszél, akkor pénzsóvár,
Ha a templom javára gyűjt, akkor kihúzza az emberek zsebéből a pénzt,
Ha nem rendez ünnepséget, akkor nem történik semmi,
Ha ünnepséget rendez, akkor nem tud nyugton maradni,
Ha az istentiszteletet pontosan kezdi, akkor siet az órája,
Ha később kezd valamit, akkor feltartja a híveket,
Ha a templomot renováltatja, akkor feleslegesen szórja a pénzt,
Ha nem építkezik, akkor hagy mindent tönkremenni,
Ha fiatal, akkor nincs tapasztalata,
Ha idős, akkor „Mikor megy már nyugdíjba?!”
Ha meghal, akkor nincs aki pótolja.

(Ismeretlen szerzőtől)

Határszakaszokon át – Vele együtt

Határvonalak – A felnőtté válás

1Móz 28,15 „Én veled vagyok, megőrizlek… nem hagylak el”

Életünk során többször jutunk valamilyen életszakasz határára. Van, hogy tudatosan megéljük a szakaszok közötti határátlépés élményét, de van olyan eset is, amikor szinte belenövünk egyik életszakaszból a másikba. Hogy példával jelezzem, mire is gondolok: életünket természetes módon különféle életkori szakaszokban éljük meg: csecsemőkor, kisgyermekkor… kamaszkor, felnőttkor… öregkor. E szakaszok határvonala nem túl éles. Például a férfikor és az időskor közötti határvonalon úgy lépegetünk át, hogy magunkról esetleg úgy gondoljuk, még a határvonalon innen vagyunk, mások pedig…, például fiatalabb nők már a kizárólag idősebb férfiakat megillető „csókolom”-ot köszönnek nekünk. Ilyenkor felkapjuk a fejünket, vagy körülnézünk, kinek mondták ezt?! Más estekben látható, illetve tudatosan megélt határvonalak vannak. Milyen ünnepélyes és érzelmileg telítődött alkalom a legénykor és a házasélet közötti határvonal, amit a menyegző szépsége jelez. Ünnepelve lépjük át.

Így június időszakában egy várva várt határszakaszhoz érkezik a tanuló ifjúság: a tanév vége és a szünidő kezdete ez. Egy határszakasz, melynek vonalát átlépni igen vágyott élmény. A határvonal előtt még a gondok, feladatok, esetleg zéhá-k, vizsgák napi gondja üli meg a lelket, a határvonalon túl: a nagy lehetőségek időszaka ígérkezik: utazás, kirándulás, szünidei mulatságok és ezer egyéb. A határvonalon túli, a vágyott időszak azonban gyakran semmittevéssel vagy értéktelen dolgokkal múlik el. Az álmok szertefoszlanak, a tervezett utazások, vágyott találkozások elmaradnak, vagy nem úgy sikerülnek, mint szerettük volna. Máskor a pénz szűke, vagy a barátaink elfoglaltsága foszt meg a határszakaszon túli időszak vágyott örömeitől.

Ezeken a mezsgyéken át kell kelni, de mi történik velünk az új, az ismeretlen a még soha nem próbált útszakaszon? Nem maradunk-e magunkra, lesz-e elegendő erőnk a feladatainkhoz?

Jákób életében is volt egy „vízválasztó”: a felnőtté válás hirtelen szakadt rá, amikor a szülői háztól nagybátyjához, de idegen földre indult. A szabadság felemelő érzése és az ismeretlen életút miatti szorongás keveredik ilyenkor a lélekben.

Mi is lehet az erőforrás és a támasz? Mindannyiunk számára tanulságos, ami Jákóbbal történt.

Jákób számára az „égből szóló” Isten ígérete adott egy életre szóló üzenetet, mellyel bátran és reménységgel léphette át a felnőtté válás határvonalát: „Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked.”

Határvonalak – Az Úr szolgálatába lépés

Józs 1,5 „Senki sem állhat ellened egész életedben. Veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam. Nem maradok el tőled, nem hagylak el.”

Messziről nézve, vagy jól előtte, még a szolgálat belső összefüggéseinek ismerete nélkül milyen egyszerűnek tűnik a lelkészi hívatás. Emiatt – el kell fogadnunk – sokan, könnyedén fogalmaznak meg kritikai véleményeket a lelkész munkáját illetően. Például: „Miért volt ilyen hosszú, vagy éppen ilyen rövid a prédikáció? Miért mondta azt a lelkigondozói beszélgetésen, hogy…,? Miért esett a választása arra a másik munkatársra? Miért…, miért…?”

Talán ugyanígy tettünk mi magunk is, mielőtt elhívott volna az Úr, és a páli elhívás mondatát saját bőrünkön is kezdtük volna megismerni: „Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” (ApCsel 9,16)

Az elhívást különböző módon éltük meg, de biztos, hogy volt mindannyiunk esetében valami közös. Volt egy látásunk, érzelmi töltésünk, lelkesedésünk, mellyel beálltunk a lelkészi szolgálatba. Közben átléptünk valamiféle határvonalat, mely elég egyértelműen elválaszt korábbi önmagunktól. A határvonalon túl is megvan a lelkesedésünk, látásunk, érzelmi töltésünk, sőt, szerényen elmondhatjuk, hogy kitelesedett, és növekvő jelleget mutat mindez. Viszont most már a vállunkra nehezedik a szolgálat terhe: Isten Igéjét megalkuvás nélkül kell hirdetnünk. Ismerjük az elvárásokat, melyekkel körülvesz bennünket a gyülekezet és más emberek, de az Igét nem az elvárásokhoz igazítjuk, hanem az elhívó Istenhez. Aztán a teher másik részét adja azoknak az érdektelensége, csekély lelkesedése, vagy éppen annak teljes hiánya, akikhez küldettünk. Ismerjük az okoskodót, a fontoskodót, a mindentudót és ennek ikertestvérét, a mindent jobban tudót is. De szólnunk kell arról is, hogy megismerhettük az Isten előtti „töredelemre jutás” örömét, amikor a hirdetett Ige szíven találta a bűnöst, és az megalázta magát Isten előtt, és megtért. Találkozhattunk a lelki ébredés örömével, a hitben járók hűségével, szeretetével, láttunk szenvedések között is hűséges testvéreket, akikkel együtt sírtunk és együtt adtunk hálát Istennek.

A szolgálatba állásunk előtt vajmi keveset tudhattunk minderről. Egy határvonal van mögöttünk, melyet egyszer átléptünk, és a hátunk mögött hagytunk egy időszakot, tele vívódással, kérdéssel, kétellyel. Döntöttünk, és kimondtuk elhívó Istenünk előtt: „Itt vagyok, rendelkezz velem!” Hála érte, hogy megtehettük! Most pedig – a határvonal túlsó felén – a szolgálat ideje van. Állandó kérdésünk: Mit, hogyan, mi módon tehetünk, hogy az méltó legyen az élő Istenhez?

Határvonalak – A kísértések völgyében

Zsid 13,5 „Ne legyetek pénzsóvárak, érjétek be azzal, amitek van, mert ő mondta: »Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.«”

Alig található Isten szolgái között milliomos. Én még egyet sem találtam ilyet. Olyat láttam már, hogy néhány szolgatárs kissé tehetősebb körülmények közé került, viszont olyat többet is, akiknek az életszínvonala messze a megélhetési küszöbszint alatt volt, de milliomost, milliárdost egyet sem találtam a lelkészek között sem hazánkban, sem másutt.

Mindig csodáltam Elizeus prófétát, aki jó anyagi körülményeket hagyott hátra a prófétai szolgálatért (1Kir 19,19–21), és csak fokozódott a csodálkozásom, amikor felcsillant előtte a meggazdagodás lehetősége, de ő nem élt vele (2Kir 5,16).

Elénk rajzolja a Biblia Mózes életét, aki több száz évvel korábban vívódott egy határvonal előtt, és lépése a hithősök sorába emelte: „…inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét” (Zsid 11,25).

Látjuk ezeket a hitükben győzelmes embereket. Tulajdonképpen ugyanolyan eséllyel indultak a hitharcba, mint mi magunk is. Hitük és hűségük azonban kimagasló, példamutató tettekben csúcsosodott ki.

 Van egy láthatatlan határvonal Isten embere körül. Ebben mozog, ez az élettere. Itt Istennel békessége van. Végzi a szolgálatát, és az jelent kiteljesedést számára, ha hasznossá lehet Isten népe életében. Viszont e határvonal nem túlságosan széles teret ölel körül. Kívül ezernyi ígéretes csillogás látható. Valami állandóan csábít: „Nosza, lépd át, érd el, ami a határvonalon túl van! És sokkal boldogabb leszel. Meglesz mindened, amit csak megkívánsz.” Ugyanakkor látjuk azokat, akik engedtek a csábításnak, és amikor átlépték azt a vonalat, amitől a bennük lakozó isteni Lélek óvta őket, nemhogy nyertek, hanem szinte mindent elveszítettek. Elsőként is az Isten előtti jó lelkiismeretüket, aztán a Krisztusban nyert bizonyosságuk vált légiessé, majd elmaradoztak a hitben járó barátok, kollégák, végül egy szégyennel megterhelt, nyomorúságos állapotban találták magukat. Átléptek egy határvonalat, talán némelyek úgy, mint az a bizonyos Ákán, aki megengedte magának, hogy elvegyen abból, amit Isten megtiltott. A földi gazdagság megalapozatlan reménységével tette ezt, de nem öröm, hanem szégyen és tragédia szakadt rá és családjára is.

Isten ígérete a határokat őrző, önmagát fegyelmező szolgájának: "Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.”

Határvonalak – A földi életút végén

2Kir 2,2–6 „Illés ezt mondta Elizeusnak: Maradj itt, mert engem Bételbe küldött az Úr. De Elizeus így felelt: Az élő Úrra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak el! Elmentek tehát Bételbe.”

Az Úrral járó, szavát, közelségét kutató szolgatársaink közül többen előre ráéreztek földi útjuk befejeződésének közeledésére. Ezért erősen készültek, arra fókuszáltak, hogy amikor át kell lépniük a határmezsgyén, felkészülten tehessék.

Aki élete során végig a feltámadás reménységét hirdette, számára nagy békesség az élettel betelve, Krisztusban teljes bizalommal indulni az útra. És mégis megrendíti az elköltözés a legfelkészültebb szolgát is, hiszen soha nem járt út vezet át a határmezsgyén. Fáj elszakadni az itt maradó házastárstól, gyermekektől, de ez fájdalmat okoz a családtagoknak, a barátoknak, a hűséges munkatársaknak is. Ígéretünk van az Úrtól a határvonalon túli létezés valósága felől. Ennek hirdetésére kaptunk elhívást, a határmezsgyén innen ez volt életünk legmagasztosabb hívatása. Csodálatos valóság az a világ! Hiszünk, és másokat is hitre bátorítunk, hogy Krisztusért emeljék fel a fejüket, és bátran induljanak el.

Az Istennel járó lelkipásztornak is – akinek napjait az Úr szavára figyelés töltötte ki – az elköltözés előtti órákban fokozott igénye van a csendre, hogy „négyszemközt lehessen Istennel”. Itt nincs idő, erő felesleges kérdésekre, oda nem való szavakra, sem marasztaló, kéztördelő sirámokra, sem jajveszékelő családtagokra, kollégákra. Mindez zavart okoz, megfoszthat az összpontosítás olyan pillanataitól, melyek békességessé tehetik a nagy határátlépést.

Illés próféta mennyire kereste ezt az „egyedül az Istennel” állapotot! Még ragaszkodó, hűséges tanítványa társaságától is szabadulni akart. A tanítvány pedig makacsul ragaszkodott mestere közelségéhez, utolsó perceihez is. A küldetés folytatójának kulcsfontosságú volt ez a pillanat. A mestere elmegy, de neki folytatnia kell az Isten munkáját. Kell az Úr titkának ismerete, kell a Lélek, az erő, a bátorítás, és ha még az utolsó földi perc is tanít, akkor azt is meg akarja ragadni.

Egy váltófutás szereplői vagyunk. Egymásnak adjuk át a stafétabotot. Ha elődeink átkelnek a határmezsgyén, jó biztos kézzel átvenni tőlük a stafétabotot, és áldást jelent, ha majd így adjuk át azoknak, akiket utánunk rendel az Úr.

A keresztyén hit dilemmája

"A hit pedig a remélt dolgokban valósága, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés." - fogalmazza meg a Szentírás a hit definícióját.
A tapasztalati világ áramlataiban, sodrásában érint bennünket a Kinyilatkoztatás szava, mely Istenről, Krisztusról és egy számunkra láthatatlan világból hoz híradást.
A Szó arra hív, hogy a nem látható világ szempontjai és követelményei szerint éljünk a tapasztalati világban, ami meglehetősen nehéz helyzeteket eredményez. Az e világi "ésszerűség" és logikai döntések elvárásai ellenére a "hit" szempontjainak megfelelő döntéseket hozunk, és ilyen életformát élünk.
A Biblia több olyan múltbeli példát állít elénk, melyben kiemelkedő hitű embereket figyelhetünk meg. Egyik ilyen - számomra - fontos személy: Noé, akit a hithősök sorában találunk (Vö. Zsid 11).
Mi volt Noé titka? Hogyan menekült meg egy kataklizma szorongattatási közül?
Noé titka a hitében, hite rendíthetetlenségében volt. Nem kortársai "racionalizmusát" és logikáját követte, hanem hitt Istennek, hitte, hogy az általa felfogott üzenet Istentől eredt.
Noé hitt, és az isteni rendelkezést szó szerint vette, azaz bárkát épített.
Bárkaépítés: a szárazföld közepén, tengertől, egyéb vizektől távol egy "tengerjáró hajó" felépítése nem lehetett egyszerű feladat. Nem a technikai részletekre gondolok, bár azok sem lebecsülendők - hiszen itt nem hajóépítő szakemberekről szól az Írás -, hanem a hitnek a rendíthetetlenségére. A bárka építése több évtizedig tarthatott. Vajon hányszor merült fel benne, vagy éppen a fiaiban a kérdés: valóban "ésszerű", valóban logikus elvek alapján élünk?! Mindenki más futott a személyes boldogulása után, és ők pedig azzal a gigantikus építménnyel bajlódtak. Értelmes dolog ez? De a bárka elkészült. A hit győzött a kételyeken. És ami teljesen valószínűtlen volt, bekövetkezett: eljött a víz. Fentről, lentről, mindenhonnan jött a víz, és a hívő megmenekült, a sok "racionális és logikai" érvet követő ember elveszett. Ez nem természeti katasztrófa volt, hanem Isten ítélete a bűnbe merült emberiség felett.
A mai isteni hír: "Ítélet következik. Egyedül Krisztusra nézve van menekvés." Nem véletlenszerű események zúdulnak e világra, hanem Isten beígért ítélete.
Mi tagadás, nem tűnik logikusnak, semmiféle számítás nem igazolja ezt, de még csak Krisztus létét, feltámadását, életét sem. Mit tegyünk? Noé hitt az ugyanebből a forrásból származó információnak. Igaz, magára maradt a hitével, de mégis: ő és családja megmenekült, mások, a magabiztosak mind odavesztek.
Hiszem, hogy Isten ígéretei igazak. Kutatom ezeket az ígéreteket, nehogy félre értsek valamit is. Inkább veszítsek ma egy két mulandó értéket, de vágyom megnyerni az ígéretet: "Meglátom őt, úgy, amint van".
Nem a félelem késztet hitbeli cselekvésre, hanem az istenfélelem és az Isten iránti tisztelet.

Vallásilag jóllakott tömegek

Észrevételek az Úr asztalánál

A vallásilag jóllakott tömegek válogatnak a lelki eledelek között, és csak a nagyon ízlésesen tálalt, a megszokottól valami különleges miatt eltérő módon „szervírozott” lelki asztal kínálatából hajlandók csipegetni.

Ez az étvágytalanság az igehirdetőre kettős feladatot ró:
1. A hirdetett Ige legyen mindig aktuális, ha ízlése szerintinek tekinti a hallgató, ha nem.
Szeretik „piszkálgatni az ételt”, keresve benne a csemegéket, és az egyébtől többnyire unottan elfordulnak. Ennek ellenére a hirdetett Ige legyen megalkuvásoktól mentesen kiérlelt és kimondott üzenet!
2. Az igehirdető állandó feladata, hogy keressen és találjon a hirdetett Igének olyan formát, amely képes áttörni az érdektelenségen. Ez az érdektelenség néha igényességnek van titulálva, de valójában ez inkább csak leplezése a megfáradt lelkiségnek.

Mi hozhat változást a lelki étvágytalanság terén, az Isten Igéje iránti vágyódás hiányában?
Tény, hogy maga Isten ismeri az embernek az Ige iránti kedvetlenségét. Jézus is szóba hozza ezt az állapotot az „éhezi és szomjúhozza” kifejezéspárossal. Látható, hogy a bibliai történetírás idejében is gyakran bekövetkezett efféle állapot, melyből mindig fájdalmasan megrendítő megrázkódtatás vezetett ki.

Étvágytalan

Mi idézheti elő a lelki étvágytalanságot?
Testi életünket példának tekintve, az ilyen esetekben többnyire tétlenség, henyélés figyelhető meg. Mihelyt elkezd komolyan dolgozni az ember, és nagy energiákat fordít munkára, megváltozik az étvágya is. A lelki étvágytalanság, lelki jóllakottság hátterében is sok hasonlót találunk:
1. Vallási túlkínálat. Minden „misszió” valamilyen különleges „kóstolót” kínál a bámészkodó vallásos tömegnek. És az emberek itt is, ott is bekapnak egy-két falatot, ami aztán elveszi, de legalábbis nagymértékben csökkenti a „normális lelki étkezésre” való készséget.
2. Nincs készség a rendszeres munkára. Alkalmilag elvégeznek a hívők egy-két feladatot, de ehhez is erős unszolásra van szükség. Hiányzik a kezdeményezőkészség, hiányzik a szent cél látása, mert hiányzik a szeretet Jézus Krisztus iránt, és ezért nincs is szívbeli hevülés az Úr uralmának terjedéséért.
3. Korunk a pénz és a testi élvezetek kora. Az én-központú, birtoklási lázban égő keresztyént nem hozza tűzbe semmi olyan mértékben, mint a személyes meggazdagodásának eshetősége. És ha Isten Igéje ezt nem ígéri neki, akkor nem is lelkesedik érte.

Ez a többségnek, mintegy kilencvenöt százaléknyi keresztyénnek a jellemzője, de találok a hívők között mintegy ötszázaléknyi Krisztus-tanítványt, akik az Úr iránt elkötelezettek. Ők a Lélek emberei, akiket valóban vezet a Szentlélek. Ezt nem trombitákkal és hangosbemondókkal hirdetik magukról, hanem minden önkelletés nélkül látható rajtuk, jól felismerhető az Isten iránti őszinte szeretetük, elkötelezettségük, és ahogy kívánkoznak tetteikkel is Isten tetszésére lenni. Ezek a hívők mindennap Jézus szeretetével élnek. Ők alkotják azt a kicsiny folyót, vagy inkább patakot, mely Urunk mennybemenetele utáni időktől folyik – végig a keresztyénség történelmi idején –, és beleömöl az eljövetel tengerébe.

Prófétai vívódások

Jeremiás próféta elképzelt gondolatai
A Kr. e. 7–6. század igehirdetőjének vívódásai, és némi jelenkori párhuzam

„Azt gondoltam: nem törődöm vele,
nem szólok többé az ő nevében...”
(Jer 20,9)

Más volt az adott kor gyülekezetének az elvárása, mint a prófétai igehirdetés stílusa és tartalma. Az Úr szószólója nem tehette meg, hogy kora gyülekezetének elvárásait, a megosztott szívű hívők „viszketős fülének” igényeit kiszolgálja. Nem mondhatott mást, mint amit Isten a szájába adott.
Mást várt az igehallgató, mást hirdetett a próféta. Az igehallgató szeretette volna hallani nemes cselekedeteinek elismerését, az Úrért hozott áldozatát méltató szavakat, dicséretet, simogató, hiúságát cirógató „szentbeszédeket”. De hiába várta, Jeremiás prófétától nem kapta meg. Pedig, ha Jeremiás egy kicsit „okosabb”, és a nép kedvében jár, a gazdagok, az előkelők és a királyi udvar nagyjai igen megjutalmazták volna.
„Ez a Jeremiás nem valami talpraesett ember. Nem tudja kihasználni a lehetőségeit. Élhetetlen ember. Pedig előkelő körökben forog. Nemrég úgy történt, hogy még a méltóságos papok is elkísérték, hogy a külváros szabad terén tartsa meg prófétai igehirdetését, és mit csinált? Fogott egy cserépkorsót és összetörte mindenki szeme előtt. Próféta az ilyen? Magának keresi a bajt!” – mondhatta nemegy ismerőse.
Valóban eltörte az említett cserépedényt, így szimbolizálta Isten üzenetét (Jer 19). Ép volt az a korsó, de leejtette, földhöz vágta a kéz, amely eddig tartotta. Eldobta magától, mert az edény annyira beszennyeződött, hogy hasznavehetetlenné vált – hirdette a szimbolikus cselekményű igehirdetés Júda közelgő sorsát.
Pashúr főpap, a templomi rend főfelügyelője botrányosnak vélte az efféle igehirdetést, és megverette, majd kalodába záratta a prófétát, mintegy nyomatékos hangsúlyt adva a templomi rend szigorú követelményének.

– „Többé nem szólok az Ő nevében” – gondolta Jeremiás. Miért emésztem magam a sok meghamisított hitéletű, kétnyelvű, kétarcú ember miatt?! Elmegyek a birtokomra, és ott csendes békében élek. Miért legyen az én vállamon ennek a marakodó, folyton egymást piszkálgató, a szeretet isteni útját nem ismerő embernek a terhe?! Ha nem kell nekik az „idejében mondott Szó”, akkor viseljék ők a következményeket! Elmegyek. Hagyom az egészet. „Birtokom sír utánam”. Ott siker, megbecsülés vár rám, itt pedig a szüntelen perlekedés és folytonos kritizálgatás felemészti életerőmet. Megyek, ott méltó megbecsülés vár. De..., de az Ige, az üzenet szétfeszíti a szívemet. Ha nem mondom el a címzetteknek, beleőrülök. Éjszakáról-éjszakára visszatér az elmémbe, és elviselhetetlen teherként kínoz a küldőparancs. Ha hűségesen hirdetem, akkor az emberek fordulnak ellenem, ha meg elhallgatok, még a csontjaim is izzanak a visszatartott Ige perzselő hevétől.
Igaz, nem volt sikerélményem az igehirdetés miatt. Visszautasítottak, félrehallással, ostorozással vádoltak, kritizálgattak, de az üzenetet azért nem változtathatom meg. Azt az Úr bízta rám. Ha elhallgatom, ők makacsságukban, önigazságukban belerohannak az ítélet tűzébe, engem pedig megemészt a mardosó lelkiismeret: tudtam, értettem Isten üzenetét, de magamat kímélve elhallgattam. Akkor hát... végül is nincs más lehetőségem: maradok és hirdetem, amit Isten előtt megértettem. Távozzatok szép álmok, nyugalmas vidéki élet csábító álomképei! Nem mehetek, nem enged a Szó, a szívembe világító isteni üzenet. Szolga vagyok, az Ige szolgája. Nem tehetek mást, mint hirdetem Uramnak népe számára küldött üzenetét. Aki akarja érteni, értse, akinek nem tetszik, fogja be a fülét, de mindenki viselni fogja tettei következményét!
És Jeremiás próféta a továbbiakban már nem panaszkodott, nem siránkozott. Megfosztotta önmagát álmaitól, vágyaitól, hogy a folyton ellenszegülő népnek megalkuvás nélküli hűséggel hirdesse Júda végnapjainak legfontosabb hírét. Igaz, dicséretet a továbbiakban sem kapott, börtönt, sárvermet, ütleget igen, de ezeken túl is ott volt népe között a krízis napjaiban. Látta, hogyan teljesülnek be Isten igéi. Látta azt is, hogy aki – a többségtől eltérően – tudott hinni az Igének, megmenekült, aki pedig esztelenségében vakmerő dolgokat tett, ítélet alá került. Amikor Jeremiás végignézte az engedetlen nép véres tragédiáját, talán vigaszt nem, de némi enyhülést jelenthetett neki az a tudat, hogy nem volt engedetlen, és idejében hirdette a megtérés igéit. Az által, hogy megtagadta magától az egyéni érvényesülés, illetve a jogosan elvárható kényelem és megbecsülés csillogóan vonzó vágyait, alkalmas eszközzé lett Ura kezében, hogy a krízis idején biztos tájékozódási pont legyen, mert nála volt a Isten igéje: ami a megmaradás igéje lehetett volna mindenki számára.

A gyülekezet változásai a változó világban

Kell-e változnia, változhat-e a gyülekezet, a Krisztus-test a változó világban?

Elgondolkodtató és sokat idézett mondat Jack F. Welch-nek, a General Electric elnök-vezérigazgatójának mondata: „Meg vagyok győződve arról, hogy ha egy szervezeten belüli változások nagysága kisebb, mint a külső változások mértéke, akkor a vég látható közelségben van.”

Igaz lehet ez a gyülekezetre is? Vagy a gyülekezet, mely lényegét tekintve nem e világi „szervezet” (a szó élő szervezetre vonatkozó értelmében), felette áll ezeknek a változásoknak, és mentesül ettől?

A kérdésre két egymással ellentétes válasz várható. Az egyik tábor – nevezzük a)-nak – szilárd meggyőződéssel ragaszkodik álláspontjához: Igen, a gyülekezetnek is változnia kell, lépést tartva a gyorsan változó világi környezettel. A változás érintse a gyülekezeti struktúrákat, a kifejezésmódot, a kifejezett tartalmakat is. A másik tábor – nevezzük b)-nek – elzárkózik a változásokat sürgetőktől, és arról beszél, hogy a gyülekezet Jézus Krisztus testeként képviseli e világban az állandóságot. Bibliai alapjai meghatározzák a struktúráját, kifejezésmódját és az általa közvetített és kifejezett tartalmakat. Szoktak erre a változásokat elhárító álláspontra példák emlegetésével is válaszolni. Egyik ilyen példa lehet a fővárosunkat átszelő Duna esete, amely körül a város állandóan változik, az évszázadok során a felismerhetetlenségig átalakul, a két partot újabb és újabb hidak kötik össze, de maga a Duna állandó. Vannak korok, amikor a partjait összeszorítják, kővel, betonnal kiépítik, de a folyó lényege, folyásiránya stb. nem változik. Létezéséből eredően vannak bennefoglalt változások, mint a szállított vízmennyiség időszakos változása, a víz összetétele, tisztaságának mértéke stb., de a folyó maga az évszázadok múlása mellett is teljes szépségével mint Duna-folyó változatlanul hömpölyög a főváros tengelyvonalában.

A kétféle említett válasz tanulmányozása mellett felismerjük, hogy a változás lényegét árnyaltabban kell megközelítenünk.

Tényként elismerjük, hogy maga a gyülekezet nem változik rendeltetése szerint: Jézus Krisztus, a gyülekezet Ura arra rendelte „földi Testét”, hogy „só, világosság és hegyen épített város” legyen a világban. Ez az alapvető küldetése. De küldetése teljesítése közben érzékeli, hogy a külső változások mértéke miatt egyre kevésbé értik a szavát, önkifejezése, lényegének átadása a fogadtatás lanyhulása miatt veszélybe került. Tehát, ha el akarja érni a környezetét, amelyhez küldetése szól, változnia kell, mégpedig a kifejezésmódjában, ezt elősegítendően a struktúrájában is. Meg kell tanulnia azt a nyelvet, amelyen a környezete beszél! Át kell alakítania belső szerkezetét, hogy a jelentkező feladatokra reagálni képes legyen! Lépést kell tartani azokkal, akiket meg akar szólítani! Ismernie kell azt a gondolkodásmódot, amelyben a környező világ él! Vagyis: Az alapvető rendeltetés terén a változatlansághoz ragaszkodnunk kell: ez a Krisztustól eredő küldetése. Ha ez megváltozik, akkor a gyülekezet léte értelmetlenné válik. Viszont amíg e küldetés érvényben van, addig a gyülekezetnek létjogosultsága és egyben az embervilágot befolyásoló, formáló feladata van: amint említettük is: só, fény és az örök Ige láthatóvá tétele a mindennapi viszonyok között. Amiben változnia kell: az evilági környezethez kapcsolódó küldetés kifejezésében valósul meg. Új, a kornak megfelelő módok, a kor embere által beszélt nyelv használata, az érdeklődési körök fókuszában álló kifejezésmód elsajátítása Példák: Ha a film, vizuális élmény alapján érhető el egyes korszakok embere, akkor ilyen módon kell elmondani üzenetét! Ha a Szentírás könyv alakban való megjelenítése nehézkessé, mellőzötté vált a külső forma elavulása miatt, nem szabad idegenkedni a digitális adathordozóktól, vagy a hangos Biblia és egyéb új kifejezést segítő eszközök használatától sem. Ha a kor embere csak dinamikusan reagáló, pillanatok alatt változni képes szolgáló csoportok által érhető el, akkor a belső szerkezetnek is változnia kell!

A gyülekezeti élet változásai nem önkényes alapon történnek. A változások teljességgel az Ige szellemiségében, Isten Szentlelkének vezetésével történhetnek. De – látnunk kell – van ebben emberi feladat, és van isteni is, melyet úgy él meg a gyülekezet, mint a Szentlélek munkája, mely felkészít bizonyos feladatokra. Valójában az „emberi tényező” változik. Ékes példa erre a Bibliában Péter apostol személyes változása, aki izraelita háttérből jött, de – isteni beavatkozás nyomán – képessé vált arra, hogy pogány emberekkel közösséget alkosson (ApCsel 10). Az ember változott, de a változás irányát, célját és mértékét maga Isten határozta meg.

A küldetés teljesítése szempontjából kikerülhetetlen kérdés, hogy a saját céljait megfogalmazó gyülekezet és a benne tagságot alkotó egyének céljai milyen viszonyban vannak egymással. Az egyéni célok rendkívül változatosak, szerteágazók lehetnek. Kérdés, hogy a tagok saját céljaikat – szükséges mértékben – fel tudják-e áldozni a közösség Istentől meghatározott céljáért? Ha a tagságot alkotó egyének önös érdeke miatt megfordul a helyzet, és a közösség szolgálja ki az egyén érdekeit, akkor az Istentől rendelt cél teljesülése elmarad, és a közösség is bomlásnak indul, éppen az önzés okozta súrlódások miatt.

A modern gyülekezet tervezni szeretné a változásokat. Igyekszik megfogalmazni a küldetését, hogy kialakíthassa jövőképét, mely alapján stratégiai terveket készít, és kidolgozza az operatív megvalósítás részleteit. Ha ez csupán emberi ész alapján történő változás a gyülekezet életében, akkor a kimenetele döntően befolyásolhatja jövőbeli krisztusi jellegét. Ha viszont a változásokban nem a divat és nem kizárólag a frissen tanult menedzserképzési alapelvek az irányadók, hanem az isteni befolyásolás alapján és közvetítésével a megváltói kegyelmi akarat jut érvényre, akkor áldás fakad a változásokból: új erővel, hitelesen megszólaló evangélium adatik a lélektelenné, örömtelenné silányuló embervilágnak.

A keresztyén gyülekezet értelmezése egy kép által

Látomás a gyülekezet életéről

A helyi gyülekezet bemutatása egy kép segítségével

Az utazók célja – Egy ítélet alatt álló városból menekülnek a hegy csúcsán levő béke városába, ahol az igazságos Király uralkodik. Ez a Király üzenetet küldött ennek a csoportnak is, és biztosította őket afelől, hogy aki vállalja az utazást, és megérkezik a célhoz, azt ő befogadja, és nála lakhat örökre. Az az áhított város azonban nagyon messze van. Az oda vezető út nehéz. Kevesen indulnak el. Sokan értelmetlennek vélik azt a sok erőfeszítést, amit ez az út megkövetel.

A gyülekezet tagságának bemutatása – Látom a gyülekezetet, mint egy csoportot, mely egy hegyoldalon kapaszkodik felfelé. A csoport összetétele vegyes: idősek, fiatalok, férfiak, nők, tanult, képzett emberek, kevésbé tanultak, igényes, alapos és igénytelen emberek is vannak ebben a csoportban. Megfigyelhetjük, hogy egyik tettekre kész, aktív, dinamikus személyiség, míg a másikat állandóan unszolni kell, hogy valamit is megcselekedjen. Van közöttük, aki – bár régóta e csoporthoz tartozik, mégis – úgy jár közöttük, mint egy gyámolításra szoruló kisgyermek, noha felnőtt az illető. Folyton kell mellé valaki, aki támogatja, könnyeit törli és bátorítja. Vannak mások, akik viszont két-három embert is támogatnak. Hol egyiket, hol a másikat, vagy egyszerre többet is. Saját terhük mellett hosszú idő óta készek mások terhét is magukra venni.

Egy cél vonzza őket, de nem teljesen egyforma az utazásuk. Egyik éppen beteg, a másik szül, a harmadik szerelmes, tele reménységgel, van, aki gyászol, megint más újonnan csatlakozott a csoporthoz, és a csúcson levő város öröme lelkesíti. Aztán vannak olyanok is, akik elkedvetlenedtek. Egyikük elfáradt, a másik megfáradt.

Ebben a csoportban gyakori a tanakodás, néha egészen a vitatkozásig elmennek. Olyan kérdések foglalkoztatják az utazókat, hogy ki lehet az útitársuk. Jöhet-e velük az, aki nem tartja magát a város Királyának rendjéhez. Aztán beszélgetnek arról is, hogy lehet-e könnyíteni a belépés feltételeként meghirdetett szigorú feltételeken. Elmondják ezek, hogy a terepnek azon a szakaszán egészen más szokások vannak, mint amit a Király rendelt számukra az induláskor. Így aztán ott, ahol járnak, nagyon kényelmetlen számukra bizonyos rendelkezések megtartása.

Látok itt is, ott is embereket, kisebb csoportokat, akik megállnak, némelyek visszafordulnak. Vannak, akik még a csoporttal együtt haladnak, de tele vannak panasszal, és igyekeznek másokat is meggyőzni afelől, hogy értelmetlen ez a sok áldozat vállalása, és jobban teszik, ha kiállnak a sorból. Újabban meg azt látom, hogy többen könnyítettek az utazás szabályain. Hibáikat, vétségeiket semmisnek mondják, és csak arra figyelmek, hogy a Király kegyelmesen meghívta őket. És most, amikor felé akarnak közeledni, újabban figyelmen kívül hagyják az ő rendeléseit, mondva, hogy „nincs szükség a cselekedetekre, mert ők kegyelmet kaptak”. Vannak azonban kitartó, hűséges emberek is. Bár megfogyatkozott ezek száma.

Az utazás körülményei – Hegynek felfelé haladnak. Néha nehéz a terepszakasz. Azt is megfigyeltem, hogy ugyanabban az időben nem mindenkinek egyforma az igénybevétele. Némelyek könnyedén tesznek meg lépéseket, míg mások mellettük sebeket szereznek a terepen. Hol sziklás, tövises, ágas-bogas ez az út, hol pedig kényelmesebb, kellemesebb utazást biztosít. Az azonban teljesen nyilvánvaló, hogy ez a csoport másféle életet él, mint a lejtőn lefelé haladó társaik.

Pillantás a környezetre – Mások is járnak a csoport körül. Vannak, akik éppen ellenkező irányba tartanak, mások keresztezik ezt az utat, és pillanatnyilag úgy tűnik, mintha a csoporthoz tartoznának, de valójában nem tartanak a csoporttal. Az is megtörténik, hogy valakik elidőznek a csoport mellett, és igyekeznek embereket kihívni ebből a csoportból, könnyebb, érdekesebb utat ígérve. Némelyek csúfulódva beszélnek róluk, értelmetlennek nevezik azt a célt, amiért ez a csoport hosszú idő óta küzd.

Több azonos irányba haladó csoportot figyelhetünk meg. – A szigetszentmiklósi baptisták csoportjából többször is kivált néhány ember. Ezek némelyike teljesen más irányba indult, mások olyan bűnösnek látják ezt a csoportot, hogy nem akarnak közéjük keveredni (és persze önmagukat sokkal jobbnak), de vannak olyanok is, akik átmentek egy másik csoportba, mert ott az előrehaladásukat biztosítottabbnak vélik.

A keresztyén lelkiség szintjei

Ó, Urunk, eleveníts meg minket, mert elveszünk!

Minden keresztyén gyülekezetnek van egy jellemző lelkiségi szintje. Ez évek, évtizedek során alakul ki, és mint követelmény van jelen a gyülekezet tagjai számára. Szinte észrevétlenül van jelen, de ehhez igazítják dolgaikat a tagok (látszólagosan vagy őszintén). Akik e színvonal alatt vannak, azok számára a növekedést sürgeti, akik szinten vannak, vagy netán egy két személy felette, azok számára e lelkiségi szint kifogásolt, csekélynek, semmisnek tartott, és minimum a saját lelkiségük szintjén szeretnék megrajzolni a gyülekezeti normát jelentő vonalat.

A lelkiségi szint hatása és a következmények:

A lelki színvonal követelményként érvényesül a tagok erkölcsi normája tekintetében. Kimondva, kimondatlanul is minden és mindenki azt szorgalmazza, hogy ezt a jellemzőnek mondott színvonalat igenis, tessék elérni, ugyanakkor ez minden lelki nevelődés maximuma is. Általában abban a környezetben ezen túlra nem látnak. „Ami ezen túl van, az felesleges és értelmetlen különcködés. Érd el, amit az elődök célul tűztek elénk, és kész! Minden egyéb csak különcködés.” – mondják a közösség illetékes és illetéktelenül is szószóló tagjai.

A lelkiségi szint meghatározza az erkölcsi és a keresztyén aktivitás mértékét is, illetve hatással van a hűség, a felelősségvállalás és a közösségi összetartás szintjeire is. Megfeszülhet a kívülről jött lelki vezető, ha gyülekezetét szeretné a régi normák szintjei fölé emelni. A legkevesebb az, hogy nem értik, és nem értenek vele egyet. Feleslegesnek tartják az új célokat. És ha ez az „újítás” valaki erkölcsi magatartását közvetlenül is érinti, például leleplezi, akkor abból felháborodás és néha – vérmérséklettől és a megtérés szintjétől függően – elutasítás lesz, mely elmehet egészen az aljas vádaskodásig, csúfolódó megjegyzésektől a rosszindulatú gyanúsítgatásig. Isten „szent népéből” vagy annak egyik-másik tagjából ilyenkor előbújik a takargatott és díszesen öltöztetett démon. Ennek egyik tipikus megnyilvánulása: nem marad meg saját teológiai látásának ismertetésénél, esetleg annak érvényesítési szándékánál, hanem támadást indít az ellen, aki merészelte az ő sokéves, évtizedes erkölcsiségét megkérdőjelezni.

E vitában nem azonosak az esélyek. Az általam ismert lelkipásztorok – általában – nem tanulták meg az aljasságot. Nem tudnak érvelni, nem tudnak zsarolni, rágalmazni, ügyetlenek a komiszkodásban. A gonoszságra is igyekeznek szelíden válaszolni, és ha szavuk sértett, még ők kérnek bocsánatot. Olyanok, mint a lábtörlő: mindenki beléjük törölheti a piszkos, sáros lábát. Aztán a „vétkes” győzelme tudatában – tiszta cipővel – megy tovább. Elmeséli barátainak is, hogy jól megleckéztette a lelkészét: „Legalább megtudja, hogy kivel van dolga!” – mondják. Valahogy így: „Valakinek talán az a baja, hogy az ő lánya még egyedül van, és irigyli, hogy neki még nincs barátja. Ezért inti meg azt a lányt, akinek már van!”

Aztán más nem történik, mint a lelkész begyűjt még néhány újabb ősz hajszálat, és a Krisztus igazságán esett csorbát senki más nem érzékeli, mintha az egy misztifikált világ relatív tényezője volna.

Megnyugvás és kibontakozás: Megyünk az igaz Bíró elé. Előtte minden szónak emlékezete van. Mindannyian számot adunk éltünkről. A lelkipásztor újra odaszánja magát, hogy harcoljon az emberekért, és akit csak tehet, irányítson a Krisztus lelki szintjéhez, és hogy ebből a normából sem önmagának, sem másoknak engedményt ne adjon. Viszont az elfogadottsága csökken. Az emberek (előzőleg barátai voltak) kiábrándulnak belőle, és olyan pásztoron és gyülekezeten gondolkodnak, ahol mindent szabad, ahol szórakoztatóan lehet az időt eltölteni, és ahol nem kellemetlenkednek mindenféle bűn felemlegetésével, meg nem fenyegetnek folyton a kárhozattal, hanem szép szavakkal ecsetelik az üdvösség dicsőségét.

Exkurzus, kérdésekkel: Lehet-e egy gyülekezet lelki szintjét emelni? A lelkipásztor számára az a legkényelmesebb, és egyúttal karrierjét is az támogatja, ha nem teszi szóvá a bűnöket, hanem együtt cimborál gyülekezete vétkeseivel, a növekvő mértékben jelentkező világiasságot látványos istentiszteleti külcsínnel, sok sztorival és "jópofáskodással" elfedi. „Ez a jó pásztor! Ilyen kell nekünk! Az ilyen mellett van ’élet’ a gyülekezetben.”

A megtérés szemantikai formái

Gyülekezethez tartozás kétféle igénnyel

1. A „megtérő” csak a „látható gyülekezethez” kíván tartozni.

– Ez a könnyített evangélium (light evangélium) eredménye. Ennek működési formája: „Csak dönts Jézus Krisztus mellett, és ez elég! – Mondd ki: 'Jézus, én elfogadtalak téged' –, és üdvözülsz.” – mondogatják e formáció hívei.

– Értékelés: Itt, ebben az esetben a megtérés nem jár együtt bűnismerettel, bűnbánattal, nincs, nem érvényesül a szentség-követelmény, hanem csak a látható gyülekezet (egy helyi gyülekezet) rendtartásának elfogadása iránti igény.

2. Ebben az esetben a „megtérő” nem csak a látható gyülekezethez, hanem mindenek felett a Krisztushoz kíván tartozni.

– Itt a megtérés megtisztulni akarással jár együtt. A Kinyilatkoztatott Igének és Isten személyének megismerésére törekszik, és az ezekben történő növekedésével életváltozás következik be.

– Ez a megtérő sem bűntelen, de fáj neki a bűne, szégyelli, és szabadulni akar tőle, mert megismerte Jézus Krisztusban az igazságot.

– Radikális lépésre szánja el magát Jézus ismerete hatására: elvágja a bűnhöz, a bűn világát közvetítő hatásokhoz fűző kötelékét, és Isten kegyelméért eseng.

Megjegyzés: A földön élő keresztyénségnek kétféle megjelenése van: 1) A látható egyház/gyülekezet; 2) A láthatatlan egyház/gyülekezet. A második benne van az elsőben, de az első teljességgel nincs benne a másodikban. A „láthatatlan egyháznak” csak azok a tagjai, akik valóban újjászülettek, és „nevük be van írva az élet könyvébe.” Míg a látható gyülekezethez tartoznak mindazok, akik divatból, kényszer hatása alatt, bűneiket leplező vallási cselekmény okáért, vagy egyszerűen belenevelődtek a vallási közösségbe, de ezekkel együtt ide tartoznak azok is, akik valódi megtérés által lettek a Krisztuséi. E kétféle lelkiség jelenleg együtt él. Ez idő szerint a szétválasztást az Úr nem engedte meg (lásd Mt 13,28–29.37–43), az majd az ítéletkor történik, de némelyek részére tragikus következményekkel, mások számára megdicsőüléssel jár együtt. Felelősséggel tartozunk tehát mindazokért, akik a gyülekezethez csatlakoznak, hogy ne felületes döntés alapján tegyék, hanem a kegyelmi lehetőséget igazán megismerve hozzanak jó döntést.

Keresztyén korszellem

"Light keresztyénség"

Az utóbbi évtizedekben fokozódó mértékben dívik a "light" evangélium és a könnyített Krisztus-tanítványság. Ezek a szokatlan kifejezések azt jelentik, hogy sok mai új hívő a Krisztushoz tartozását is új módon képzeli el.
A jelenség:
1. A hívők életében nemhogy titkos bűnök húzódnak meg, hanem nyíltan kimondják, hogy bizonyos tetteket ők vállalnak, mint például a házasság előtti nemi élet, és némely - a Szentírás által bűnnek nevezett - cselekedetet a legtermészetesebb módon cselekszik. Nincs lelkifurdalásuk, nem szégyenkeznek. "Ha nekem ez jól esik, kinek mi köze hozzá!" - mondják.
2. Vannak férfiak is, nők is, idősebbek és fiatalabbak is, akik úgy akarnak csatlakozni a gyülekezetekhez, hogy közben szexulási téren már átlépték a bibliai keresztyénség normáit: házasságot nem kötnek, flörtölgetve élnek, váltogatják partnereiket, miközben eltökélt szándékuk betagolódni egy keresztyén gyülekezetbe. Mások mint tagok egyszerűen élettársi kapcsolatot létesítenek, és megsértődnek, amikor a gyülekezetből kirekesztjük őket.
3. A gyülekezethez tartozás szándékát néhány esetben nem előzi meg az őszinte megtérés. Ezek elegendőnek tartják a döntést, de szükségtelennek a bűnbánatot és a bűnök elhagyását. Teljesen elfelejtik ezek az emberek, hogy egy szövetség megkötéséhez minimum két fél szüksége. Az egyik "igent" mond, de biztos, hogy a másik elfogadja ezt? Döntesz Krisztus mellett, és azt mondod: "Elfogadtam Krisztust", de nem gondolsz arra, hogy így bűnösen, szennyesen, bűneidből tisztulni nem akarva kedves vagy-e az Úrnak? Igaz, az Úr Jézus a bűnösökért jött, de nem kezd semmit azokkal a bűnösökkel, akik nem akarják elhagyni bűneiket. Az Úr angyala meghirdetve Jézus születését, a következő jellemzőt jelentette ki az Úrról: "Nevezd nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből!"

Az igazi keresztyén a krisztusi életnormákat tűzi maga elé még a mai - közerkölcseiben mélybe hanyatlott - kor viszonyai között is.

Indítékok

Ismertetőjegyek

Napjainkban heves vita folyik az igazi keresztyénség mibenlétéről. Valójában kik járnak Krisztus nyomdokán? Kik azok, akiket követve biztosan célba ér az útkereső?

A főbb magatartásbeli típusjegyeket vizsgálva kétféle keresztyén jelleg körvonalazódik baptista köreinkben:

1. hisz, józanságra, tiszteletteljes életformára törekszik, és másokat is lelki becsületességre ösztönöz;

2. hisz, és hitét eszköznek tekinti személyes vallási karrierje építgetésére. Mindene a létszám. Úgy véli, hogy értéke, rangja azon dől el, hogy mekkora csoportot gyűjtött maga köré. Nem a megváltottak – minden gyülekezetben, közösségben – győzelmes életének örül. Az nemigen érdekli. Egyedül csak az hozza tűzbe, lázba, ha saját csoportjának létszámát növelheti, és nem válogat a módszerekben. Sajnos ebben a típusban gyakoriak az olyanok, akik nem restellnek más gyülekezetekből elcsalogatni embereket, főleg fiatalokat, de bárki mást is, csakhogy az ő táboruk növekedjen.

Figyeljünk a Biblia szavára! „…sőt közületek is támadnak majd férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat.” (ApCsel 20, 30) Magukhoz vonzzák: delejezett mágnesek, csalogatók, énekkel, zenével, tánccal csábítgató emberek, aki kifordítják az igazság beszédét. Nem az elmélyült gondolkodást sürgetik, nem a lényeg meglátására tanítanak, hanem a könnyed vallási stílust ajánlják. Kik ezek az emberek? Ma vannak ilyenek a keresztyének között? Vannak ilyenek a mai hazai baptista közösségen belül is? Mit akarnak ezek, mi a céljuk, kitől várnak jutalmat? Vajon meggondolták ezek, hogy tetteik következménye súlyos? Elcsábítják a gyülekezetek jövőjét jelentő embereket, és oszlop, leendő munkás nélkül marad sok gyülekezet. Különösen nagy buzgalommal hívogatják a gyülekezetek széparcú, jó megjelenésű, vidámságot sugárzó rétegét, a fiatalságot.

Miről ismerhető fel a gonosz farkas, miről a fonák dolgok tanítója és miről a „becsületes munkás”?

Az emberi magatartások mögött indítékok rejlenek. Ha meg akarunk érteni egy-egy cselekedetet, jó felismerni az elhallgatott, elbújtatott indítékot. Korunk gyülekezeti, egyházi életét meghatározó személyek esetében mindig tegyük fel a kérdést: tette, szándéka, jelleme kire hasonlít? Jézusnak és apostolainak jellemrajza körvonalazódik egyik-másik személy esetében, vagy ravasz rókáé, ragadozó farkasé?

Mik az indítékok? Személyes nagyság, hírnév, elismertség, vagy szeretet az elveszett lelkek iránt és féltő, óvó gondoskodás a megmentettek iránt?

Azokat támogassuk, akiknek jellemében ezek az utóbb említett vonások ismerhetőek fel, még akkor is, ha csak nagyon fejletlenül, esetleg kezdetleges módon jelennek is meg!

Ma nagy harc folyik a lelkekért. Emberek vadásznak emberi lelkekre. Ez az élet nagy vására, ahol sok a reklám, nagy a hangzavar, de csak nagyon kevesen vannak, akik igazi értéket kínálnak, akik valóban a lelkek üdvét-javát keresik. És túl sok az áldozat!

nosztalgia

Morgolódó

Gyermekkoromban, amikor rányílt a szemem a világra, még szelíd, béketűrő és jámbor emberek vettek körül. Úgy emlékszem, hogy a környezetemben élők talán soha sem akartak egymásnak ártani, de ha valaki mégis sérelmet szenvedett, a többiek mindent megtettek az illető lelki békéjének helyreállításáért. A gyermekkori hatások, a szelíd emberek életpéldái mind a mai napig elkísérnek. Vágyódom utánuk, mint az elvesztett éden után. Olyannak gondolom az igazi közösséget, mint amilyet a már elhunyt elődök példaértékű szelídsége valósított meg az akkori kis dunántúli keresztyén gyülekezetben. Az eltelt évtizedekben sok helyen megfordultam, de nem találtam már meg azt, amit keresek. Megváltozott a mai emberi (keresztyén) közösségek jellege. Ma más jelenségek figyelhetők meg mindenfele. Sok az önzés és a felszínesség a kapcsolatokban. Ridegek a kapcsolatok. Kevés az elrejtés, elrejtettség, ami az embereknek biztonságérzetet jelentene. Jobbára a kiszolgáltatottság eshetősége nyugtalanítja ismerőseimet, és gyakran engem is.

Lehet, ez az öregedés első jele! "Bezzeg az én időmben!" - szokták mondogatni más öregek, és észre sem veszik, hogy kifakadásuk idején is mennyi jó veszi körül őket.

Biztos, hogy az idő múlásával változnak a szokások, változik, módosul az életstílus. De ki mondta, hogy az idő múlása hatással van az erkölcsökre? Mindig is voltak az emberi történelmi idő során erkölcsi mélypontok, de ezt nem az idő, hanem egyéb körülmények idézték elő.

Szép volt a múlt időszaka. Főleg azért, mert gyermek és fiatal voltam. Szép a mai időszak is, kár morgolódni! Inkább lássuk meg a jó dolgokat! Igaz, ma talán túlságosan is sok a könnyed életstílust kereső ember - és ez óvatosságot követel a kapcsolatokban -, de ma is találkozhatunk becsületes, megbízható emberekkel. Olyanokkal, akik saját terheik hordozása mellett szeretettel és felelősen fordulnak embertársaik felé.

Álljon itt egy idézet Boros Lászlótól:

"Kerestem Istent, elrejtőzött előlem; kerestem önmagamat, nem találtam; kerestem testvéremet és megtaláltam mind a hármat."