Életmentés, de hogyan?

Igehirdetői vívódások

A keresztyén missziót más szavakkal úgy is nevezhetjük, mint életmentés, azaz az ítélet miatt bekövetkező örök elvettetéstől (kárhozat) való megmentés. Arra gondolok itt, amit a Biblia második halál állapotának is nevez: a megváltozhatatlan elvettetés, leselejtezés, teljes esélytelenség minden további rendeződésre.

Bár jelen időnkben erről csak nagyon távoli képünk van, mégis borzalmasnak látszik az a – vélhetően – sokak sorsát örökre megpecsételő isteni döntés.

Ma azt is világosan láthatjuk, hogy Isten, az ítélő Bíró nem az elvetés lehetőségét, hanem a felkarolást, befogadást, helyreállítást munkálja. Ezért mi embereket térítünk, azaz hívjuk mindazokat, akik számára valamit is jelent Isten bűnbocsátó kegyelme, és a bocsánat révén az új emberré létel lehetősége: a „megbékülés Istennel”, ahogy Pál apostol fogalmaz: „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” (2Kor 5,17–20)

Kovács Imre lelkipásztor igehirdetése Egerben jelnyelven - 2014 októberében

Embereket térítünk a kárhozat útjáról Krisztushoz, az Üdvözítőhöz, de hogyan, mivel? Nem adhatunk mást, mint amit Krisztus adott nekünk: az evangélium tiszta Igéjét, amely feltárja Isten lényét, Krisztus titkát, szándékát, az ember alapvető állapotát, bűnös, kárhozott voltát és a felkínált kegyelmet, melyben a bűnbánónak szabadulást és Istennel megbékült, új életet jelent.

Gyülekezeti kirándulás egyik fontos beszélgetése 2008-ban 

Ismerjük kortársaink ellenállását is. Naponta tapasztaljuk, hogy nem szívesen hallgatják az evangéliumot annak feltáró és életet változtató hatalma miatt. A felebarátaink iránt belénk oltott mentő szeretet és az ő ellenállásuk gyakran nehéz helyzetbe hoz bennünket. Hogyan érjük el, hogyan győzzük meg őket, hogy a „süllyedő hajó” ideje rövidre van szabva, és kiszámíthatatlan a nekünk adott kegyelmi idő. És hogy bármikor következhet az életút ezen szakaszának vége. De most még van lehetőség átlépni a „mentőhajóra!”

Hiszek, hiszünk a Biblia üzenetének. Keressük az emberekkel a kapcsolatot, mert szeretnénk elmondani mindenkinek: Krisztusért és Krisztus által van lehetőség a leterhelt lelkiismeret rendezésére és az Istennel való megbékülésre. Az embertársak eléréséhez kapcsolatteremtő módszereket választunk. Ma szinte megszámlálhatatlan módszerrel találkozunk: jóval is, rosszal is. Melyiket alkalmazzuk?

Nem új keletű ez a kérdés. A 19 század nagynevű baptista igehirdetőjét, C. H. Spurgeont (lásd: http://hu.wikipedia.org/wiki/Charles_Haddon_Spurgeon) is foglalkoztatta ez a kérdés. Idézek egyik prédikációjából:
„Csak ha az Úr Jézust követjük, teljesülhet szívünk vágya, és lehetünk igazán hasznosak embertársainknak. Mennyire szeretnénk Jézus Krisztus sikeres halászai lenni! Szinte életünket is feláldoznánk a lelkek megnyerése érdekében. Sokszor kísért azonban bennünket az olyan módszerek használata, amilyeneket Jézus Krisztus soha nem alkalmazna. Hallgassunk az ellenség tanácsára és engedjünk neki? Ha igen, akkor csak a vizet fogjuk paskolni, de halat nem fogunk egyet sem. Az Úr Jézust kell követnünk, ha valódi ébredést akarunk. Látványos új módszerek, szórakoztatás és hasonlók – ez lenne Jézus Krisztus követése? Elképzelhető, hogy Jézus Krisztus olyan módszerekkel vonta magához hallgatóit, mint az napjainkban olyan általánosan elterjedt? Mi az ilyen vállalkozások eredménye? Semmi olyan, amit Jézus Krisztus elfogad majd ama nagy napon. (Isten ígéreteinek tárháza, május 29.)

„…de”

Az isteni üzenet legrövidebb prédikációja

de...

Rövid és nagyon sokat mondó, sok mindent feltáró, nagyon beszédes üzenet. A vitatkozó, mást akaró, mást látó emberek szava ez.

A sokféle előfordulás között két sajátos területet emelek ki:

1.      Isten ítéletet hirdet, megtérést, bűnök elhagyását, az életutak megjobbítását kéri választottaitól, ők azonban elengedik a fülük mellett az intelmet. Kegyelmesen figyelmeztet Isten, mielőtt következne a csapás, „de…” Népe úgy szalad bele az ítéletbe, mint akinek nincs gondviselője. Van, de még sincs, mert nem figyel, és nem engedelmeskedik az intelemnek. A lelki megkövéredés tipikus esete, amikor megutálják a hívők az intelmet. Bármit meghallgatnak, csak az intelmet nem akarják. Unják, fárasztó számukra, ahogy mondják: „A könyökünkön jön ki a sok dorgálás”, vagy prófétai tapasztalat szerint: „Kit akar ez a tudományára tanítani? Kivel akarja a kijelentést megértetni? Akiket most választottak el az anyatejtől? Akiket most vettek le az anyamellről? Ez a parancs, az a parancs, ez a szabály, az a szabály, itt egy kicsi, ott egy kicsi!” (Ézs 28,9–10)
A „de…” ellentétes kötőszó másik sajátos előfordulási területe:

2.      Isten örömhírt közöl. Kiárad kegyelme, megbocsátott, áldásos jó dolgokat hirdet népének, választotta azonban csak kókadoznak, mint akik nem értik az evangéliumot. Nem értik? Nem jut el a tudatukig? Valahogy hatás nélküli marad, és akiknek szól, azok búskomorságban, örömtelenségben tengetik lelküket, múltba merengő tekintettel a régi dicsőség után sóvárognak. Az, hogy ők maguk is részesei lehetnének Isten tervének, és kegyelem nagy művének részeseivé válhatnának, valahogy nem érdekli őket.
Milyen szemléletes példa erre a fogságból a szabadulás útjára hívott nép magatartása. Ézsaiás 49,9–11 „Mondd a foglyoknak: Jöjjetek ki! – a sötétségben levőknek: Jöjjetek a napvilágra! Útközben lesz élelmük, még a kopár hegyeken is lesz legelőjük. Nem éheznek, és nem szomjaznak majd, nem bántja őket a nap heve, mert az terelgeti őket, aki könyörült rajtuk, az vezeti őket forrásvizekhez. Minden hegyen utat készítek, kimagaslanak az országutak.” A prófétai igehirdetése megrajzolja az isteni cselekvés aktuális folyamatát, de akiknek szól ez, egyáltalán nem hevülnek, hanem kókadoznak, mint kánikulában a kalászok. Itt is megszólal a „de”.  A prófétai narratívában szinte meglepetésként hangzik: „De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram!” (49,14)

Azt világíja meg e rövid „de…” üzenet a Bibliából, hogy milyen következménye van az emberi magatartásnak.

Az emberi érzékelés hiányának oka gyakran a mást akarás, ahol a vágyak tesznek süketté és vakká mindazzal szemben, ami nem azonos a kívánság tárgyával. Más esetben a megszólított egy ábrándvilágban él. Önmagáról hamis elképzeléseket dédelget. Mások teológiai, istenismereti ábrándokat kergetnek. A hamis ismeret rabjai esetében a valódi Ige legtöbbször téves tanításnak látszódik.

A bibliai beszámolók jelentős része ilyen eseteket tár elénk: Van egy előzetes isteni szándék, melyet kegyelmesen tudomására hoz annak, akit szeret az Úr. Ahogy Ámósz próféta is megértette: „Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak.” (Ám 3,7) Ez lehet ítélet vagy áldás szándéka. Ha azonban ettől független marad az, akinek szólt az Úr, azaz ellentétesen cselekszik, mint elvárható, akkor egyedül önmagára vethet, és el kell szenvednie az Isten nélküli állapot borzalmait. Ha szólt az Úr, de a fülek bedugva, a szemek hályoggal borítva, akkor – ki kell mondanunk – menthetetlen az üdvösségre meghívott ember.

Minden a szívben, azaz a fejben dől el. Ha akarsz engedelmeskedi Istennek, akkor tedd! Elhatározod magadban, hogy alárendeled akaratodat, gondolataidat Istennek, és ha szól neked, nincs alkudozás, mást akarás, a te mellékmondatod kezdőszava nem „de”, hanem „igen, és…”

Jóllakott emberek asztalánál

Lelki ébredés nélkül csak látványosságra törekszünk

Csökken a gyülekezetek közösségi alkalmainak száma. Nem új keletű jelenség ez, de felgyorsuló tendenciát mutat. Negyven, ötven évvel ezelőtti időkben a baptista gyülekezetekben vasárnap általában 2-3 istentisztelet volt és hétköznap is két alkalom, egy bibliaóra és egy imaközösség. Mára ezek nagyrészt elmaradtak. Szinte mindennapossá lett, hogy a vasárnapi összejövetel egy alkalomra, egy vasárnap délelőttre redukálódott.

A korszak sajátossága, vagy a lelki élet és a gyülekezeti közösség hanyatlásának a tünete lehet ez?

A választ nem lehet megadni egyszerűen igen és nem kijelentésekkel. A kérdés azonban foglalkoztat.

Ha ez a lelki élet hanyatlásának és a gyülekezeti kapcsolatok felszínesebbé válásának a jelensége, akkor fontos lelkipásztori feladat, mely felelősséget ró rám is. Ha más okok idézik elő, akkor pedig tudomásul kell venni, mint e korszak sajátosságát.

Az okok között egyik lehet a mai időkre megváltozott, ingergazdag környezet. A közösségi élet régebben nagymértékben kiszolgálta a kapcsolati igényeket, és mint egy kedvelt időtöltési forma volt a gyülekezeti közösségben való részvétel. Itt ének, zene, irodalom, bibliaórai foglalkozások, gyakran közösségi játékok, kirándulások és ezer más jelentett kedvelt időtöltést. Ma is fontosak ezek, de alternatívák is vannak: internetes csevegés, kitűnő keresztyén oldalak tömkelege, istentiszteletek élő közvetítéssel és ezer más. Jól lehet, ezek nem helyettesítik a személyes kapcsolatot, de egyszerűbb elérni, bármikor udvariatlanság nélkül kiléphet belőle a résztvevő, és még utaznia sem kell.

Egy gyermekmisszióban dolgozó szolgatársam mondta: „Hiába növeljük meg az alkalmak számát, ha nincs lelki étvágy.” – És ez igaz. Csak kínlódás az a gyülekezeti alkalom, melyen a résztvevők érdektelenül és unottan vesznek részt. Ilyenkor következik a sokféle elégedetlenség, kritizálás, hibáztatás. Ugyanolyan ez, mint ami az étkezőasztalnál szokott történni. Az éhes embernek még a kevésbé sikerült étel is ízlik, a jól lakot pedig csak turkál az ételben. Így látta ezt a hajdankorban író bölcs is: „Jóllakott ember a lépes mézet is eltapossa, de az éhes embernek még a keserű is édes.” (Péld 27,7)

Van-e teendője a gyülekezetekért felelősséget szívén hordozó embernek e jelenségek közt?

Igen. Meggyőződésem ugyanis, hogy mindez egy tünetegyüttes. A keresztyén lelkiség változása, erodálódásának a tünete. Bárhogy is magyarázzuk, bármilyen nyomós érveket emlegetünk is, igazolva a jelenség időszerűségét, a háttérben nyugtalanító dolgok figyelhetők meg: a hívő társak iránti- és általában az embertársak iránti szeretet megfogyatkozása, minek helyébe a jogokra hivatkozás (egy kis kikapcsolódáshoz, egy kis magánélethez, szórakozáshoz) lépett.

Mit tehetünk? Erőltessük a gyakoribb gyülekezeti találkozások alkalmait? A fentiekben vázoltak alapján alig elképzelhető, hogy ez pozitív változást eredményezne. Ide semmi más, mint lelki ébredés kell. Rá kell ébrednie Krisztus népének saját helyzetére, az isteni kegyelem által biztosított lehetőségekre, valamint a másra elpazarolt idők hiábavalóságára.

Meggyőződésem, hogy a Krisztushoz közeledő ember egyúttal a gyülekezeti közösséghez is közeledik. Aki krisztusi értékrend alapján él, annak életében a fontossági sorrend is megváltozik: lekerül az első helyről az „én”, és helyébe lép az Isten országa és annak minden vetülete. Pál apostol szavaival: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus. Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” (Ef 5,14b–17)

Igehirdetés és az igehirdetői szolgálat 2.

A lelkészi, igehirdetői szolgálat terhe kívülről kevésbé látszik. El sem tudják képzeli sokan, milyen feszültségeket, milyen mérvű lelki terheket hordoz egy-egy lelkipásztor. Lelkigondozottjainak minden baja, szenvedése, összekeveredett élete érinti a lelkét. És ezt kinek mondhatja el? Senkinek. Ezt egyedül hordozza. Egyedül, persze az Úrral, de a megszokott kibeszélések lelket könnyítő lehetősége nélkül.

Hallottunk már olyan szemrehányó megjegyzést, miszerint

"Hetente 3-4-szer fél órát prédikál, és ezen felül mi dolga van?"

Találkoztam egy esettel, amikor egy fiatalember valamelyik vidéki gyülekezetből nagy kritikusa volt a lelkészének. Jól forgatta a szót, és ebből az következett, hogy súlyos sebeket tudott okozni az idősödő lelkésznek. Aztán - a történet szerint - ez a fiatalember szintén elhívást kapott a lelkészi szolgálatra. Eleinte húzódozott, de aztán vállalta, felkészült, és végezte a szolgálatot. Amikor ránehezedett e szolgálat terhe, akkor kezdte megérteni e szolgálat titkos világát, a lelkészek leterheltségét, egyáltalán az emberekkel való foglalkozás "hálátlan" munkáját. A saját bőrén tanulta meg a krisztusi szolgálatának rendjét. Szégyellte korábbi könnyelmű beszédeit.

"...a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat." (2Tim 4,5)

Valahogy így kezdte látni saját magát:

(Entscheidung)

Igehirdetés 1.

Nincs felettébb nagy sikerélménye korunk igehirdetőjének. Van Isten beszédére szomjazó ember, de a kor jellemző tünete az Ige és az igehirdetés elutasítása. Általánosságban kedvelt a szórakoztató típusú előadás, de Krisztusról, Isten igazságáról nem szívesen hallanak az emberek. Egyszerűen nem érdekli őket, nem látják be, hogy életük értelmét alapvetően meghatározó isteni üzenettel van dolguk az Igében. Pál apostol közel kétezer évvel ezelőtt is tapasztalt hasonlókat, ezért bátorító üzenettel szólítja meg fiatal munkatársát, a kitűnő igehirdetőt, Timóteust: 

"Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással. Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak."

Sok évvel ezelőtt az Entscheidung folyóiratban találtam egy képet, mely pontosan kifejezi a felvázolt helyzetet. 

Mintha hallanám is: "Igaz, igaz, de most rettentően sok a dolgunk. Majd legközelebb..."

A tökéletes lelkész

Egy felmérés kimutatta, hogy a tökéletes lelkész pontosan 18 percet prédikál. A bűnt elítéli, de azt senkiben fel nem ismeri.

Naponta reggel hattól éjfélig dolgozik, de a telefont hajnali ötkor is szívesen felveszi.

Ellátja a templomi teendőket, villanyt szerel, kertészkedik, és szépen takarít.

Hetente 20.000- Ft-ot keres, jól öltözködik, értékes könyveket vesz, és a kocsija sem utolsó. Minden héten 15.000- Ft-ot oszt szét a szegények között. Emellett 28 éves, de 30 éves lelkipásztori gyakorlattal rendelkezik.

Nagyon szereti a fiatalokat, és minden idejét az idősekkel tölti.

A tökéletes lelkész mindig mosolyog, mert odaadó munkájához az erőt a kitűnő humorérzékéből meríti.

Naponta tizenöt, a gyülekezethez tartozó családot, ugyanennyi kórházban fekvő beteget és magányos gyülekezeti tagot látogat meg. Minden idejét az egyháztól elhidegült hívek pásztorlásával tölti, és mindig az irodában van, ha keresik.

Nehéz mindenkinek a kedvére tenni, sőt szinte lehetetlen.
így van ez a papoknál is, akik bármit tesznek, valakiknek biztosan nem felelnek meg.

Ugyanis, ha a szokottnál 10 perccel hosszabban prédikál, akkor bőbeszédű,
ha hangosabban beszél, akkor ordibál,
ha normálisan beszél, akkor az ember nem ért semmit,
ha saját autója van, akkor világias beállítottságú;

Ha viszont nincs autója, akkor nem halad a korral.
Ha az egyházközség tagjait látogatja, akkor szimatol,
Ha családokat látogat, akkor nem törődik a családjával,
Ha otthon van, akkor miért nem látogat családokat,
Ha a pénzről beszél, akkor pénzsóvár,
Ha a templom javára gyűjt, akkor kihúzza az emberek zsebéből a pénzt,
Ha nem rendez ünnepséget, akkor nem történik semmi,
Ha ünnepséget rendez, akkor nem tud nyugton maradni,
Ha az istentiszteletet pontosan kezdi, akkor siet az órája,
Ha később kezd valamit, akkor feltartja a híveket,
Ha a templomot renováltatja, akkor feleslegesen szórja a pénzt,
Ha nem építkezik, akkor hagy mindent tönkremenni,
Ha fiatal, akkor nincs tapasztalata,
Ha idős, akkor „Mikor megy már nyugdíjba?!”
Ha meghal, akkor nincs aki pótolja.

(Ismeretlen szerzőtől)

Határszakaszokon át – Vele együtt

Határvonalak – A felnőtté válás

1Móz 28,15 „Én veled vagyok, megőrizlek… nem hagylak el”

Életünk során többször jutunk valamilyen életszakasz határára. Van, hogy tudatosan megéljük a szakaszok közötti határátlépés élményét, de van olyan eset is, amikor szinte belenövünk egyik életszakaszból a másikba. Hogy példával jelezzem, mire is gondolok: életünket természetes módon különféle életkori szakaszokban éljük meg: csecsemőkor, kisgyermekkor… kamaszkor, felnőttkor… öregkor. E szakaszok határvonala nem túl éles. Például a férfikor és az időskor közötti határvonalon úgy lépegetünk át, hogy magunkról esetleg úgy gondoljuk, még a határvonalon innen vagyunk, mások pedig…, például fiatalabb nők már a kizárólag idősebb férfiakat megillető „csókolom”-ot köszönnek nekünk. Ilyenkor felkapjuk a fejünket, vagy körülnézünk, kinek mondták ezt?! Más estekben látható, illetve tudatosan megélt határvonalak vannak. Milyen ünnepélyes és érzelmileg telítődött alkalom a legénykor és a házasélet közötti határvonal, amit a menyegző szépsége jelez. Ünnepelve lépjük át.

Így június időszakában egy várva várt határszakaszhoz érkezik a tanuló ifjúság: a tanév vége és a szünidő kezdete ez. Egy határszakasz, melynek vonalát átlépni igen vágyott élmény. A határvonal előtt még a gondok, feladatok, esetleg zéhá-k, vizsgák napi gondja üli meg a lelket, a határvonalon túl: a nagy lehetőségek időszaka ígérkezik: utazás, kirándulás, szünidei mulatságok és ezer egyéb. A határvonalon túli, a vágyott időszak azonban gyakran semmittevéssel vagy értéktelen dolgokkal múlik el. Az álmok szertefoszlanak, a tervezett utazások, vágyott találkozások elmaradnak, vagy nem úgy sikerülnek, mint szerettük volna. Máskor a pénz szűke, vagy a barátaink elfoglaltsága foszt meg a határszakaszon túli időszak vágyott örömeitől.

Ezeken a mezsgyéken át kell kelni, de mi történik velünk az új, az ismeretlen a még soha nem próbált útszakaszon? Nem maradunk-e magunkra, lesz-e elegendő erőnk a feladatainkhoz?

Jákób életében is volt egy „vízválasztó”: a felnőtté válás hirtelen szakadt rá, amikor a szülői háztól nagybátyjához, de idegen földre indult. A szabadság felemelő érzése és az ismeretlen életút miatti szorongás keveredik ilyenkor a lélekben.

Mi is lehet az erőforrás és a támasz? Mindannyiunk számára tanulságos, ami Jákóbbal történt.

Jákób számára az „égből szóló” Isten ígérete adott egy életre szóló üzenetet, mellyel bátran és reménységgel léphette át a felnőtté válás határvonalát: „Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked.”

Határvonalak – Az Úr szolgálatába lépés

Józs 1,5 „Senki sem állhat ellened egész életedben. Veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam. Nem maradok el tőled, nem hagylak el.”

Messziről nézve, vagy jól előtte, még a szolgálat belső összefüggéseinek ismerete nélkül milyen egyszerűnek tűnik a lelkészi hívatás. Emiatt – el kell fogadnunk – sokan, könnyedén fogalmaznak meg kritikai véleményeket a lelkész munkáját illetően. Például: „Miért volt ilyen hosszú, vagy éppen ilyen rövid a prédikáció? Miért mondta azt a lelkigondozói beszélgetésen, hogy…,? Miért esett a választása arra a másik munkatársra? Miért…, miért…?”

Talán ugyanígy tettünk mi magunk is, mielőtt elhívott volna az Úr, és a páli elhívás mondatát saját bőrünkön is kezdtük volna megismerni: „Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” (ApCsel 9,16)

Az elhívást különböző módon éltük meg, de biztos, hogy volt mindannyiunk esetében valami közös. Volt egy látásunk, érzelmi töltésünk, lelkesedésünk, mellyel beálltunk a lelkészi szolgálatba. Közben átléptünk valamiféle határvonalat, mely elég egyértelműen elválaszt korábbi önmagunktól. A határvonalon túl is megvan a lelkesedésünk, látásunk, érzelmi töltésünk, sőt, szerényen elmondhatjuk, hogy kitelesedett, és növekvő jelleget mutat mindez. Viszont most már a vállunkra nehezedik a szolgálat terhe: Isten Igéjét megalkuvás nélkül kell hirdetnünk. Ismerjük az elvárásokat, melyekkel körülvesz bennünket a gyülekezet és más emberek, de az Igét nem az elvárásokhoz igazítjuk, hanem az elhívó Istenhez. Aztán a teher másik részét adja azoknak az érdektelensége, csekély lelkesedése, vagy éppen annak teljes hiánya, akikhez küldettünk. Ismerjük az okoskodót, a fontoskodót, a mindentudót és ennek ikertestvérét, a mindent jobban tudót is. De szólnunk kell arról is, hogy megismerhettük az Isten előtti „töredelemre jutás” örömét, amikor a hirdetett Ige szíven találta a bűnöst, és az megalázta magát Isten előtt, és megtért. Találkozhattunk a lelki ébredés örömével, a hitben járók hűségével, szeretetével, láttunk szenvedések között is hűséges testvéreket, akikkel együtt sírtunk és együtt adtunk hálát Istennek.

A szolgálatba állásunk előtt vajmi keveset tudhattunk minderről. Egy határvonal van mögöttünk, melyet egyszer átléptünk, és a hátunk mögött hagytunk egy időszakot, tele vívódással, kérdéssel, kétellyel. Döntöttünk, és kimondtuk elhívó Istenünk előtt: „Itt vagyok, rendelkezz velem!” Hála érte, hogy megtehettük! Most pedig – a határvonal túlsó felén – a szolgálat ideje van. Állandó kérdésünk: Mit, hogyan, mi módon tehetünk, hogy az méltó legyen az élő Istenhez?

Határvonalak – A kísértések völgyében

Zsid 13,5 „Ne legyetek pénzsóvárak, érjétek be azzal, amitek van, mert ő mondta: »Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.«”

Alig található Isten szolgái között milliomos. Én még egyet sem találtam ilyet. Olyat láttam már, hogy néhány szolgatárs kissé tehetősebb körülmények közé került, viszont olyat többet is, akiknek az életszínvonala messze a megélhetési küszöbszint alatt volt, de milliomost, milliárdost egyet sem találtam a lelkészek között sem hazánkban, sem másutt.

Mindig csodáltam Elizeus prófétát, aki jó anyagi körülményeket hagyott hátra a prófétai szolgálatért (1Kir 19,19–21), és csak fokozódott a csodálkozásom, amikor felcsillant előtte a meggazdagodás lehetősége, de ő nem élt vele (2Kir 5,16).

Elénk rajzolja a Biblia Mózes életét, aki több száz évvel korábban vívódott egy határvonal előtt, és lépése a hithősök sorába emelte: „…inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét” (Zsid 11,25).

Látjuk ezeket a hitükben győzelmes embereket. Tulajdonképpen ugyanolyan eséllyel indultak a hitharcba, mint mi magunk is. Hitük és hűségük azonban kimagasló, példamutató tettekben csúcsosodott ki.

 Van egy láthatatlan határvonal Isten embere körül. Ebben mozog, ez az élettere. Itt Istennel békessége van. Végzi a szolgálatát, és az jelent kiteljesedést számára, ha hasznossá lehet Isten népe életében. Viszont e határvonal nem túlságosan széles teret ölel körül. Kívül ezernyi ígéretes csillogás látható. Valami állandóan csábít: „Nosza, lépd át, érd el, ami a határvonalon túl van! És sokkal boldogabb leszel. Meglesz mindened, amit csak megkívánsz.” Ugyanakkor látjuk azokat, akik engedtek a csábításnak, és amikor átlépték azt a vonalat, amitől a bennük lakozó isteni Lélek óvta őket, nemhogy nyertek, hanem szinte mindent elveszítettek. Elsőként is az Isten előtti jó lelkiismeretüket, aztán a Krisztusban nyert bizonyosságuk vált légiessé, majd elmaradoztak a hitben járó barátok, kollégák, végül egy szégyennel megterhelt, nyomorúságos állapotban találták magukat. Átléptek egy határvonalat, talán némelyek úgy, mint az a bizonyos Ákán, aki megengedte magának, hogy elvegyen abból, amit Isten megtiltott. A földi gazdagság megalapozatlan reménységével tette ezt, de nem öröm, hanem szégyen és tragédia szakadt rá és családjára is.

Isten ígérete a határokat őrző, önmagát fegyelmező szolgájának: "Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.”

Határvonalak – A földi életút végén

2Kir 2,2–6 „Illés ezt mondta Elizeusnak: Maradj itt, mert engem Bételbe küldött az Úr. De Elizeus így felelt: Az élő Úrra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak el! Elmentek tehát Bételbe.”

Az Úrral járó, szavát, közelségét kutató szolgatársaink közül többen előre ráéreztek földi útjuk befejeződésének közeledésére. Ezért erősen készültek, arra fókuszáltak, hogy amikor át kell lépniük a határmezsgyén, felkészülten tehessék.

Aki élete során végig a feltámadás reménységét hirdette, számára nagy békesség az élettel betelve, Krisztusban teljes bizalommal indulni az útra. És mégis megrendíti az elköltözés a legfelkészültebb szolgát is, hiszen soha nem járt út vezet át a határmezsgyén. Fáj elszakadni az itt maradó házastárstól, gyermekektől, de ez fájdalmat okoz a családtagoknak, a barátoknak, a hűséges munkatársaknak is. Ígéretünk van az Úrtól a határvonalon túli létezés valósága felől. Ennek hirdetésére kaptunk elhívást, a határmezsgyén innen ez volt életünk legmagasztosabb hívatása. Csodálatos valóság az a világ! Hiszünk, és másokat is hitre bátorítunk, hogy Krisztusért emeljék fel a fejüket, és bátran induljanak el.

Az Istennel járó lelkipásztornak is – akinek napjait az Úr szavára figyelés töltötte ki – az elköltözés előtti órákban fokozott igénye van a csendre, hogy „négyszemközt lehessen Istennel”. Itt nincs idő, erő felesleges kérdésekre, oda nem való szavakra, sem marasztaló, kéztördelő sirámokra, sem jajveszékelő családtagokra, kollégákra. Mindez zavart okoz, megfoszthat az összpontosítás olyan pillanataitól, melyek békességessé tehetik a nagy határátlépést.

Illés próféta mennyire kereste ezt az „egyedül az Istennel” állapotot! Még ragaszkodó, hűséges tanítványa társaságától is szabadulni akart. A tanítvány pedig makacsul ragaszkodott mestere közelségéhez, utolsó perceihez is. A küldetés folytatójának kulcsfontosságú volt ez a pillanat. A mestere elmegy, de neki folytatnia kell az Isten munkáját. Kell az Úr titkának ismerete, kell a Lélek, az erő, a bátorítás, és ha még az utolsó földi perc is tanít, akkor azt is meg akarja ragadni.

Egy váltófutás szereplői vagyunk. Egymásnak adjuk át a stafétabotot. Ha elődeink átkelnek a határmezsgyén, jó biztos kézzel átvenni tőlük a stafétabotot, és áldást jelent, ha majd így adjuk át azoknak, akiket utánunk rendel az Úr.