Ó, Urunk, eleveníts meg minket, mert elveszünk!
Minden keresztyén gyülekezetnek van egy jellemző lelkiségi szintje. Ez évek, évtizedek során alakul ki, és mint követelmény van jelen a gyülekezet tagjai számára. Szinte észrevétlenül van jelen, de ehhez igazítják dolgaikat a tagok (látszólagosan vagy őszintén). Akik e színvonal alatt vannak, azok számára a növekedést sürgeti, akik szinten vannak, vagy netán egy két személy felette, azok számára e lelkiségi szint kifogásolt, csekélynek, semmisnek tartott, és minimum a saját lelkiségük szintjén szeretnék megrajzolni a gyülekezeti normát jelentő vonalat.
A lelkiségi szint hatása és a következmények:
A lelki színvonal követelményként érvényesül a tagok erkölcsi normája tekintetében. Kimondva, kimondatlanul is minden és mindenki azt szorgalmazza, hogy ezt a jellemzőnek mondott színvonalat igenis, tessék elérni, ugyanakkor ez minden lelki nevelődés maximuma is. Általában abban a környezetben ezen túlra nem látnak. „Ami ezen túl van, az felesleges és értelmetlen különcködés. Érd el, amit az elődök célul tűztek elénk, és kész! Minden egyéb csak különcködés.” – mondják a közösség illetékes és illetéktelenül is szószóló tagjai.
A lelkiségi szint meghatározza az erkölcsi és a keresztyén aktivitás mértékét is, illetve hatással van a hűség, a felelősségvállalás és a közösségi összetartás szintjeire is. Megfeszülhet a kívülről jött lelki vezető, ha gyülekezetét szeretné a régi normák szintjei fölé emelni. A legkevesebb az, hogy nem értik, és nem értenek vele egyet. Feleslegesnek tartják az új célokat. És ha ez az „újítás” valaki erkölcsi magatartását közvetlenül is érinti, például leleplezi, akkor abból felháborodás és néha – vérmérséklettől és a megtérés szintjétől függően – elutasítás lesz, mely elmehet egészen az aljas vádaskodásig, csúfolódó megjegyzésektől a rosszindulatú gyanúsítgatásig. Isten „szent népéből” vagy annak egyik-másik tagjából ilyenkor előbújik a takargatott és díszesen öltöztetett démon. Ennek egyik tipikus megnyilvánulása: nem marad meg saját teológiai látásának ismertetésénél, esetleg annak érvényesítési szándékánál, hanem támadást indít az ellen, aki merészelte az ő sokéves, évtizedes erkölcsiségét megkérdőjelezni.
E vitában nem azonosak az esélyek. Az általam ismert lelkipásztorok – általában – nem tanulták meg az aljasságot. Nem tudnak érvelni, nem tudnak zsarolni, rágalmazni, ügyetlenek a komiszkodásban. A gonoszságra is igyekeznek szelíden válaszolni, és ha szavuk sértett, még ők kérnek bocsánatot. Olyanok, mint a lábtörlő: mindenki beléjük törölheti a piszkos, sáros lábát. Aztán a „vétkes” győzelme tudatában – tiszta cipővel – megy tovább. Elmeséli barátainak is, hogy jól megleckéztette a lelkészét: „Legalább megtudja, hogy kivel van dolga!” – mondják. Valahogy így: „Valakinek talán az a baja, hogy az ő lánya még egyedül van, és irigyli, hogy neki még nincs barátja. Ezért inti meg azt a lányt, akinek már van!”
Aztán más nem történik, mint a lelkész begyűjt még néhány újabb ősz hajszálat, és a Krisztus igazságán esett csorbát senki más nem érzékeli, mintha az egy misztifikált világ relatív tényezője volna.
Megnyugvás és kibontakozás: Megyünk az igaz Bíró elé. Előtte minden szónak emlékezete van. Mindannyian számot adunk éltünkről. A lelkipásztor újra odaszánja magát, hogy harcoljon az emberekért, és akit csak tehet, irányítson a Krisztus lelki szintjéhez, és hogy ebből a normából sem önmagának, sem másoknak engedményt ne adjon. Viszont az elfogadottsága csökken. Az emberek (előzőleg barátai voltak) kiábrándulnak belőle, és olyan pásztoron és gyülekezeten gondolkodnak, ahol mindent szabad, ahol szórakoztatóan lehet az időt eltölteni, és ahol nem kellemetlenkednek mindenféle bűn felemlegetésével, meg nem fenyegetnek folyton a kárhozattal, hanem szép szavakkal ecsetelik az üdvösség dicsőségét.
Exkurzus, kérdésekkel: Lehet-e egy gyülekezet lelki szintjét emelni? A lelkipásztor számára az a legkényelmesebb, és egyúttal karrierjét is az támogatja, ha nem teszi szóvá a bűnöket, hanem együtt cimborál gyülekezete vétkeseivel, a növekvő mértékben jelentkező világiasságot látványos istentiszteleti külcsínnel, sok sztorival és "jópofáskodással" elfedi. „Ez a jó pásztor! Ilyen kell nekünk! Az ilyen mellett van ’élet’ a gyülekezetben.”
