Határszakaszokon át – Vele együtt

Határvonalak – A felnőtté válás

1Móz 28,15 „Én veled vagyok, megőrizlek… nem hagylak el”

Életünk során többször jutunk valamilyen életszakasz határára. Van, hogy tudatosan megéljük a szakaszok közötti határátlépés élményét, de van olyan eset is, amikor szinte belenövünk egyik életszakaszból a másikba. Hogy példával jelezzem, mire is gondolok: életünket természetes módon különféle életkori szakaszokban éljük meg: csecsemőkor, kisgyermekkor… kamaszkor, felnőttkor… öregkor. E szakaszok határvonala nem túl éles. Például a férfikor és az időskor közötti határvonalon úgy lépegetünk át, hogy magunkról esetleg úgy gondoljuk, még a határvonalon innen vagyunk, mások pedig…, például fiatalabb nők már a kizárólag idősebb férfiakat megillető „csókolom”-ot köszönnek nekünk. Ilyenkor felkapjuk a fejünket, vagy körülnézünk, kinek mondták ezt?! Más estekben látható, illetve tudatosan megélt határvonalak vannak. Milyen ünnepélyes és érzelmileg telítődött alkalom a legénykor és a házasélet közötti határvonal, amit a menyegző szépsége jelez. Ünnepelve lépjük át.

Így június időszakában egy várva várt határszakaszhoz érkezik a tanuló ifjúság: a tanév vége és a szünidő kezdete ez. Egy határszakasz, melynek vonalát átlépni igen vágyott élmény. A határvonal előtt még a gondok, feladatok, esetleg zéhá-k, vizsgák napi gondja üli meg a lelket, a határvonalon túl: a nagy lehetőségek időszaka ígérkezik: utazás, kirándulás, szünidei mulatságok és ezer egyéb. A határvonalon túli, a vágyott időszak azonban gyakran semmittevéssel vagy értéktelen dolgokkal múlik el. Az álmok szertefoszlanak, a tervezett utazások, vágyott találkozások elmaradnak, vagy nem úgy sikerülnek, mint szerettük volna. Máskor a pénz szűke, vagy a barátaink elfoglaltsága foszt meg a határszakaszon túli időszak vágyott örömeitől.

Ezeken a mezsgyéken át kell kelni, de mi történik velünk az új, az ismeretlen a még soha nem próbált útszakaszon? Nem maradunk-e magunkra, lesz-e elegendő erőnk a feladatainkhoz?

Jákób életében is volt egy „vízválasztó”: a felnőtté válás hirtelen szakadt rá, amikor a szülői háztól nagybátyjához, de idegen földre indult. A szabadság felemelő érzése és az ismeretlen életút miatti szorongás keveredik ilyenkor a lélekben.

Mi is lehet az erőforrás és a támasz? Mindannyiunk számára tanulságos, ami Jákóbbal történt.

Jákób számára az „égből szóló” Isten ígérete adott egy életre szóló üzenetet, mellyel bátran és reménységgel léphette át a felnőtté válás határvonalát: „Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked.”

Határvonalak – Az Úr szolgálatába lépés

Józs 1,5 „Senki sem állhat ellened egész életedben. Veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam. Nem maradok el tőled, nem hagylak el.”

Messziről nézve, vagy jól előtte, még a szolgálat belső összefüggéseinek ismerete nélkül milyen egyszerűnek tűnik a lelkészi hívatás. Emiatt – el kell fogadnunk – sokan, könnyedén fogalmaznak meg kritikai véleményeket a lelkész munkáját illetően. Például: „Miért volt ilyen hosszú, vagy éppen ilyen rövid a prédikáció? Miért mondta azt a lelkigondozói beszélgetésen, hogy…,? Miért esett a választása arra a másik munkatársra? Miért…, miért…?”

Talán ugyanígy tettünk mi magunk is, mielőtt elhívott volna az Úr, és a páli elhívás mondatát saját bőrünkön is kezdtük volna megismerni: „Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” (ApCsel 9,16)

Az elhívást különböző módon éltük meg, de biztos, hogy volt mindannyiunk esetében valami közös. Volt egy látásunk, érzelmi töltésünk, lelkesedésünk, mellyel beálltunk a lelkészi szolgálatba. Közben átléptünk valamiféle határvonalat, mely elég egyértelműen elválaszt korábbi önmagunktól. A határvonalon túl is megvan a lelkesedésünk, látásunk, érzelmi töltésünk, sőt, szerényen elmondhatjuk, hogy kitelesedett, és növekvő jelleget mutat mindez. Viszont most már a vállunkra nehezedik a szolgálat terhe: Isten Igéjét megalkuvás nélkül kell hirdetnünk. Ismerjük az elvárásokat, melyekkel körülvesz bennünket a gyülekezet és más emberek, de az Igét nem az elvárásokhoz igazítjuk, hanem az elhívó Istenhez. Aztán a teher másik részét adja azoknak az érdektelensége, csekély lelkesedése, vagy éppen annak teljes hiánya, akikhez küldettünk. Ismerjük az okoskodót, a fontoskodót, a mindentudót és ennek ikertestvérét, a mindent jobban tudót is. De szólnunk kell arról is, hogy megismerhettük az Isten előtti „töredelemre jutás” örömét, amikor a hirdetett Ige szíven találta a bűnöst, és az megalázta magát Isten előtt, és megtért. Találkozhattunk a lelki ébredés örömével, a hitben járók hűségével, szeretetével, láttunk szenvedések között is hűséges testvéreket, akikkel együtt sírtunk és együtt adtunk hálát Istennek.

A szolgálatba állásunk előtt vajmi keveset tudhattunk minderről. Egy határvonal van mögöttünk, melyet egyszer átléptünk, és a hátunk mögött hagytunk egy időszakot, tele vívódással, kérdéssel, kétellyel. Döntöttünk, és kimondtuk elhívó Istenünk előtt: „Itt vagyok, rendelkezz velem!” Hála érte, hogy megtehettük! Most pedig – a határvonal túlsó felén – a szolgálat ideje van. Állandó kérdésünk: Mit, hogyan, mi módon tehetünk, hogy az méltó legyen az élő Istenhez?

Határvonalak – A kísértések völgyében

Zsid 13,5 „Ne legyetek pénzsóvárak, érjétek be azzal, amitek van, mert ő mondta: »Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.«”

Alig található Isten szolgái között milliomos. Én még egyet sem találtam ilyet. Olyat láttam már, hogy néhány szolgatárs kissé tehetősebb körülmények közé került, viszont olyat többet is, akiknek az életszínvonala messze a megélhetési küszöbszint alatt volt, de milliomost, milliárdost egyet sem találtam a lelkészek között sem hazánkban, sem másutt.

Mindig csodáltam Elizeus prófétát, aki jó anyagi körülményeket hagyott hátra a prófétai szolgálatért (1Kir 19,19–21), és csak fokozódott a csodálkozásom, amikor felcsillant előtte a meggazdagodás lehetősége, de ő nem élt vele (2Kir 5,16).

Elénk rajzolja a Biblia Mózes életét, aki több száz évvel korábban vívódott egy határvonal előtt, és lépése a hithősök sorába emelte: „…inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét” (Zsid 11,25).

Látjuk ezeket a hitükben győzelmes embereket. Tulajdonképpen ugyanolyan eséllyel indultak a hitharcba, mint mi magunk is. Hitük és hűségük azonban kimagasló, példamutató tettekben csúcsosodott ki.

 Van egy láthatatlan határvonal Isten embere körül. Ebben mozog, ez az élettere. Itt Istennel békessége van. Végzi a szolgálatát, és az jelent kiteljesedést számára, ha hasznossá lehet Isten népe életében. Viszont e határvonal nem túlságosan széles teret ölel körül. Kívül ezernyi ígéretes csillogás látható. Valami állandóan csábít: „Nosza, lépd át, érd el, ami a határvonalon túl van! És sokkal boldogabb leszel. Meglesz mindened, amit csak megkívánsz.” Ugyanakkor látjuk azokat, akik engedtek a csábításnak, és amikor átlépték azt a vonalat, amitől a bennük lakozó isteni Lélek óvta őket, nemhogy nyertek, hanem szinte mindent elveszítettek. Elsőként is az Isten előtti jó lelkiismeretüket, aztán a Krisztusban nyert bizonyosságuk vált légiessé, majd elmaradoztak a hitben járó barátok, kollégák, végül egy szégyennel megterhelt, nyomorúságos állapotban találták magukat. Átléptek egy határvonalat, talán némelyek úgy, mint az a bizonyos Ákán, aki megengedte magának, hogy elvegyen abból, amit Isten megtiltott. A földi gazdagság megalapozatlan reménységével tette ezt, de nem öröm, hanem szégyen és tragédia szakadt rá és családjára is.

Isten ígérete a határokat őrző, önmagát fegyelmező szolgájának: "Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.”

Határvonalak – A földi életút végén

2Kir 2,2–6 „Illés ezt mondta Elizeusnak: Maradj itt, mert engem Bételbe küldött az Úr. De Elizeus így felelt: Az élő Úrra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak el! Elmentek tehát Bételbe.”

Az Úrral járó, szavát, közelségét kutató szolgatársaink közül többen előre ráéreztek földi útjuk befejeződésének közeledésére. Ezért erősen készültek, arra fókuszáltak, hogy amikor át kell lépniük a határmezsgyén, felkészülten tehessék.

Aki élete során végig a feltámadás reménységét hirdette, számára nagy békesség az élettel betelve, Krisztusban teljes bizalommal indulni az útra. És mégis megrendíti az elköltözés a legfelkészültebb szolgát is, hiszen soha nem járt út vezet át a határmezsgyén. Fáj elszakadni az itt maradó házastárstól, gyermekektől, de ez fájdalmat okoz a családtagoknak, a barátoknak, a hűséges munkatársaknak is. Ígéretünk van az Úrtól a határvonalon túli létezés valósága felől. Ennek hirdetésére kaptunk elhívást, a határmezsgyén innen ez volt életünk legmagasztosabb hívatása. Csodálatos valóság az a világ! Hiszünk, és másokat is hitre bátorítunk, hogy Krisztusért emeljék fel a fejüket, és bátran induljanak el.

Az Istennel járó lelkipásztornak is – akinek napjait az Úr szavára figyelés töltötte ki – az elköltözés előtti órákban fokozott igénye van a csendre, hogy „négyszemközt lehessen Istennel”. Itt nincs idő, erő felesleges kérdésekre, oda nem való szavakra, sem marasztaló, kéztördelő sirámokra, sem jajveszékelő családtagokra, kollégákra. Mindez zavart okoz, megfoszthat az összpontosítás olyan pillanataitól, melyek békességessé tehetik a nagy határátlépést.

Illés próféta mennyire kereste ezt az „egyedül az Istennel” állapotot! Még ragaszkodó, hűséges tanítványa társaságától is szabadulni akart. A tanítvány pedig makacsul ragaszkodott mestere közelségéhez, utolsó perceihez is. A küldetés folytatójának kulcsfontosságú volt ez a pillanat. A mestere elmegy, de neki folytatnia kell az Isten munkáját. Kell az Úr titkának ismerete, kell a Lélek, az erő, a bátorítás, és ha még az utolsó földi perc is tanít, akkor azt is meg akarja ragadni.

Egy váltófutás szereplői vagyunk. Egymásnak adjuk át a stafétabotot. Ha elődeink átkelnek a határmezsgyén, jó biztos kézzel átvenni tőlük a stafétabotot, és áldást jelent, ha majd így adjuk át azoknak, akiket utánunk rendel az Úr.