Indítékok

Ismertetőjegyek

Napjainkban heves vita folyik az igazi keresztyénség mibenlétéről. Valójában kik járnak Krisztus nyomdokán? Kik azok, akiket követve biztosan célba ér az útkereső?

A főbb magatartásbeli típusjegyeket vizsgálva kétféle keresztyén jelleg körvonalazódik baptista köreinkben:

1. hisz, józanságra, tiszteletteljes életformára törekszik, és másokat is lelki becsületességre ösztönöz;

2. hisz, és hitét eszköznek tekinti személyes vallási karrierje építgetésére. Mindene a létszám. Úgy véli, hogy értéke, rangja azon dől el, hogy mekkora csoportot gyűjtött maga köré. Nem a megváltottak – minden gyülekezetben, közösségben – győzelmes életének örül. Az nemigen érdekli. Egyedül csak az hozza tűzbe, lázba, ha saját csoportjának létszámát növelheti, és nem válogat a módszerekben. Sajnos ebben a típusban gyakoriak az olyanok, akik nem restellnek más gyülekezetekből elcsalogatni embereket, főleg fiatalokat, de bárki mást is, csakhogy az ő táboruk növekedjen.

Figyeljünk a Biblia szavára! „…sőt közületek is támadnak majd férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat.” (ApCsel 20, 30) Magukhoz vonzzák: delejezett mágnesek, csalogatók, énekkel, zenével, tánccal csábítgató emberek, aki kifordítják az igazság beszédét. Nem az elmélyült gondolkodást sürgetik, nem a lényeg meglátására tanítanak, hanem a könnyed vallási stílust ajánlják. Kik ezek az emberek? Ma vannak ilyenek a keresztyének között? Vannak ilyenek a mai hazai baptista közösségen belül is? Mit akarnak ezek, mi a céljuk, kitől várnak jutalmat? Vajon meggondolták ezek, hogy tetteik következménye súlyos? Elcsábítják a gyülekezetek jövőjét jelentő embereket, és oszlop, leendő munkás nélkül marad sok gyülekezet. Különösen nagy buzgalommal hívogatják a gyülekezetek széparcú, jó megjelenésű, vidámságot sugárzó rétegét, a fiatalságot.

Miről ismerhető fel a gonosz farkas, miről a fonák dolgok tanítója és miről a „becsületes munkás”?

Az emberi magatartások mögött indítékok rejlenek. Ha meg akarunk érteni egy-egy cselekedetet, jó felismerni az elhallgatott, elbújtatott indítékot. Korunk gyülekezeti, egyházi életét meghatározó személyek esetében mindig tegyük fel a kérdést: tette, szándéka, jelleme kire hasonlít? Jézusnak és apostolainak jellemrajza körvonalazódik egyik-másik személy esetében, vagy ravasz rókáé, ragadozó farkasé?

Mik az indítékok? Személyes nagyság, hírnév, elismertség, vagy szeretet az elveszett lelkek iránt és féltő, óvó gondoskodás a megmentettek iránt?

Azokat támogassuk, akiknek jellemében ezek az utóbb említett vonások ismerhetőek fel, még akkor is, ha csak nagyon fejletlenül, esetleg kezdetleges módon jelennek is meg!

Ma nagy harc folyik a lelkekért. Emberek vadásznak emberi lelkekre. Ez az élet nagy vására, ahol sok a reklám, nagy a hangzavar, de csak nagyon kevesen vannak, akik igazi értéket kínálnak, akik valóban a lelkek üdvét-javát keresik. És túl sok az áldozat!

nosztalgia

Morgolódó

Gyermekkoromban, amikor rányílt a szemem a világra, még szelíd, béketűrő és jámbor emberek vettek körül. Úgy emlékszem, hogy a környezetemben élők talán soha sem akartak egymásnak ártani, de ha valaki mégis sérelmet szenvedett, a többiek mindent megtettek az illető lelki békéjének helyreállításáért. A gyermekkori hatások, a szelíd emberek életpéldái mind a mai napig elkísérnek. Vágyódom utánuk, mint az elvesztett éden után. Olyannak gondolom az igazi közösséget, mint amilyet a már elhunyt elődök példaértékű szelídsége valósított meg az akkori kis dunántúli keresztyén gyülekezetben. Az eltelt évtizedekben sok helyen megfordultam, de nem találtam már meg azt, amit keresek. Megváltozott a mai emberi (keresztyén) közösségek jellege. Ma más jelenségek figyelhetők meg mindenfele. Sok az önzés és a felszínesség a kapcsolatokban. Ridegek a kapcsolatok. Kevés az elrejtés, elrejtettség, ami az embereknek biztonságérzetet jelentene. Jobbára a kiszolgáltatottság eshetősége nyugtalanítja ismerőseimet, és gyakran engem is.

Lehet, ez az öregedés első jele! "Bezzeg az én időmben!" - szokták mondogatni más öregek, és észre sem veszik, hogy kifakadásuk idején is mennyi jó veszi körül őket.

Biztos, hogy az idő múlásával változnak a szokások, változik, módosul az életstílus. De ki mondta, hogy az idő múlása hatással van az erkölcsökre? Mindig is voltak az emberi történelmi idő során erkölcsi mélypontok, de ezt nem az idő, hanem egyéb körülmények idézték elő.

Szép volt a múlt időszaka. Főleg azért, mert gyermek és fiatal voltam. Szép a mai időszak is, kár morgolódni! Inkább lássuk meg a jó dolgokat! Igaz, ma talán túlságosan is sok a könnyed életstílust kereső ember - és ez óvatosságot követel a kapcsolatokban -, de ma is találkozhatunk becsületes, megbízható emberekkel. Olyanokkal, akik saját terheik hordozása mellett szeretettel és felelősen fordulnak embertársaik felé.

Álljon itt egy idézet Boros Lászlótól:

"Kerestem Istent, elrejtőzött előlem; kerestem önmagamat, nem találtam; kerestem testvéremet és megtaláltam mind a hármat."

A hívő ember halála

Egy új világ köszöbénél

„Amikor pedig ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik,
és ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva:
’Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?’”
(1Kor 15,54–55)

*

Fekszik az ágyon. Agonizál. A környező, a látható világ mindinkább távolodik tőle. Érzékeli, hogy ott vannak körülötte aggódó szerettei, hitvese, gyermekei, rokonai. Társa a kezét tördeli, gyermekei a könnyeikkel küzdenek, de az ő figyelme mindinkább egy eddig ismeretlen, valahol a szíve mélyén mégis ismerős új világ felé fordul. Még látja gyermekei megrendült arcát, hitvese kezét, amint megérinti homlokát. Keze párja keze után nyúl, még egy erőlködő mozdulatban megragadja ezt a szeretetet és hűséget sugárzó kezet, de már egy sokkal erősebb kéz tartja fogva érzéseit, és hatalmába keríti egészen. Ez az elhatalmasodó vonzás erőtlenné teszi karját, már érzéketlen a másik kéz tapintására. Figyelme inkább erre a szeretettől áthatott vonzásra összpontosul, mely egy új világba, ismeretlen mégis ismerős útra vonja. Innen felé nyúló kezek tartanák vissza, amonnan pedig egy tiszta, mély vonzás áradja körül, és szinte felemeli, hogy átvigye valamiféle határvonalon. Szerettei arcáról azt olvassa le, hogy valami nagy dráma résztvevői ők, de ezt nem érzékeli. Nincs itt semmi drámai! Igaz, még nincs túl a küszöbön, de már elszakadt tőlük. Minden olyan békességes és érzésekkel teli. Nincs itt semmi félelmetes vagy rettenetes! Ha ezt nevezik halálnak – gondolja, érzi – akkor ez egyáltalán nem borzalmas, inkább ünnepélyesen szép! Nem a félelem uralja gondolatait, bár érzékeli az ismeretlen miatti kis bizonytalanságát, de nem ez uralja érzéseit, hanem valami feszítő várakozás, valami reszkető siettetés tölti el a haldokló tudatát: most hamarosan átérek a másik oldalra, hamarosan új világ tárul elém, és meglátom Őt, Jézust.

Fokozatosan beszűkül a jelenvaló világ. Körülötte földi dolgokról beszélnek. Elér hozzá, elkap a füle még néhány szót napi feladatokról, kötelességekről, pénzről, vagyonról, emberek közötti vitás kérdésekről, elsőségi harcról, de mindez az ő látószögéből nézve már érdektelen. Nem is érti, valaha ő is miért foglalkozott ezekkel, és hogy feleslegesen mennyi erőt pazarolt ilyen haszontalan dolgokra. Ezek mind múlandó értékek, valójában nem tartoznak az ember legfontosabb életkérdései közé, csak arra valók, hogy ellentétet szítsanak ember és ember között, meg hogy megterheljék a lelkiismeretet. Ez pedig – innen, az ő helyzetéből látva – a lehető legrosszabb, mert megterheli az embert, és nehézzé teszi az elköltözést. Egyébként pedig ezek teljességgel fontosságukat veszítik ebben az órában, és érdektelenek itt. Egy valamit erősen érez, ami fontos, amit az elhagyni készülő világból magával hoz, szinte része, lelke alkotóeleme, ami igazán fontos, és egyetlen egy kapaszkodója: Isten szeretete. Ez tölti be szívét, gondolatait. Most, ahogy lezárul előtte a földi világ, ez a megismert, megsejtett isteni szeretet egyre valóságosabban bontakozik ki előtte. Szinte bele van merülve ebbe a szeretetbe. Teljesen körülveszi, mintha vízbe hulló ember volna, aki elmerül, úgy merül el ebben az érzésben. Most teljes lelkével erre koncentrál. Már csak ezzel, és Jézus Krisztus nevével tud foglalkozni legkiváltképp. Ura közelségét érzékeli. Eddig is szerette, imádkozott hozzá, valamelyest érzékelte a vezetését, ahogy földi dolgaiban némiképp megsejtette Ura jelenlétét, de ez itt egészen más. Ő, az Úr, a megismert Jézus ugyanaz, de az érzések tisztábbak, valóságosabbak, sőt egészen közeliek. Még nem látja az arcát, sem az alakját, de olyan érzése támad, mintha valaki hátulról, felülről, egy lepel mögül figyelné őt. Ismerte, tapasztalta ezt, vagy egy ehhez hasonló érzést élete során, földi dolgok között is. Akkor nyugtalanító volt, most pedig megnyugvást jelent. Még soha ennyire nem érezte Ura jelenlétét, mint most.

Még egy-egy érzésben átlengedezik a lelkén a hitves, a gyermekek szeretetének érzése, de most foszladozik ez a kötelék. Beszűkülő látásteréből elhalványulva kizáródnak ők, és mindent átvesz, uralmába kerít valami áradó békesség és biztonság érzete. Már nyoma sincs az imént még hellyel-közzel felsejlő bizonytalanságnak vagy talán félelemnek. Egész tudatvilága az elközelgő, feltáruló új világra összpontosul. Egyre szűkül, résnyire zárul a tapasztalati világ. Lecsukódó pillái között a fény már csak alig, szinte elhalványultan sejlik át, de fokozatosan tágulva nyílik fel egy újféle ragyogás: új valóság. A tudatánál van. Érzékei –érzi – működnek. Tudatosul benne az érzékelés. Valahol lelke mélyén azzal is foglalkozik, hogy amit most érzékel. Korábban azt gondolta, hogy a halálban nincs érzékelés, de tévedett, mert van, sőt milyen mély és áradó! És ez az ismeretlen állapot valahonnan ismerős. Mintha már találkozott volna mindezzel. Tudata mélyén talán már megvolt ez az ismeret, és itt mindez felszabadul benne, és ujjongás tölti el. És az érzékelése fokozatosan egy pontra irányul: valaki itt van, valakinek a személye, annak lényéből kisugárzó hatás érinti. Ismerte már ezt az érintést, találkozott vele, még amikor bűneivel kínlódott, amikor összetörten Isten elé borult, megvallotta bűneit, kérte a bocsánatot, és ott, akkor érzett valami hasonlót. Akkor is ott volt ez a sugárzó, felemelő érzés és ez a személy, akinek jelenléte új életértéket, új önértékelést adott neki, és megelevenítette. Mindez most is átsuhan rajta, de sokkal erősebben érzi. Most, ebben a pillanatban szinte csak erre figyel: Ez a Személy őt ismeri, várt rá, és most felemeli, felkarolja. Éltető erő árad belőle a lelkébe.

Már nem is tudja, hogy testben van-e még, vagy már átlépett a másik oldalra. Nem is foglalkoztatja ez a kérdés, csak a látni- és éreznivaló. De ezt tulajdonképpen nem is látja, azaz nem a megszokott módon látja. A szeme nem kell hozzá. Különös, hogy amit érzékel, az egyúttal kép is, érzelem is, hang és még valami ezeknél is teljesebb, valami újféle érzékelés.

Eddig úgy sejtette, hogy a földi világ fénnyel, ragyogással teli, és a halál az a sötét, leginkább fekete. Itt azonban nincs semmi sötét, semmi sem fekete. Nincsenek komor színek. A színek, amiket lát valahogy nem is hasonlítanak az ismert földi színekhez. Ezek itt opálosan ragyogó erős, de a szemet, az érzékelést nem bántó, inkább vonzó fények, melyek teljesen körül ölelik. A ragyogó fényesség csodájánál is megragadóbb az a hatalom és erő, fenség és méltóság, ami a hozzá közeledő Személyből árad rá. Körülveszi, felemeli, és magával ragadva viszi előre. Távolodik a régi világ, kitárul előtte az ígéretek világa, mely teljes lelki gyönyörűséggel árad belé.

Meghalt. Meghalt? Nem, ez nem a halál. Az emberek rossz szót használnak erre a változásra. Itt nyoma sincs a halálnak. Itt minden él, minden csupa fény, csupa ragyogás.

Amott, valahol hátul könnyek, és zokogás van, de miért. Őt siratják, netán sajnálják, aki ilyen csodás élményben részesül?! De hiszen nem őt kell sajnálni, hanem önmagukat, a visszamaradtakat! Itt már egy mindent meghatározó érzés, talán hang, kiáltás, lehet, talán tapintás, vagy inkább mégis ragyogó fényesség tölti el: Jézus, a Megváltó, az Úr. És létezésének egy egészen új formája kezdődik el…

Érzékeléseink

A látható és a láthatatlan világ titkai

A világ két területének létezése nyilvánvaló: a mindenség látható és a nem látható részére. A nem látható világ körülveszi és túlnyúlik az ember által érzékelt világ területein. A nem látható világban számtalan olyan tényező van (lehetséges), mely hatással van a látható világra, de annak forrását nem ismerjük. A tapasztalati világot magába öleli a nem látható világ, melynek csúcsán maga Isten áll.

Az emberi érzékelésről

Az embernek – mint ismeretes – öt működő érzékszerve van. Ezek segítségével felfogjuk a világ általunk elérhető részeit. Látjuk, halljuk, ízleljük, szagoljuk és tapintással érzékelünk különféle hatásokat: hideg, meleg, nedves, érdes, mozgó-lüktető stb.

Kérdéseim:

– Mindent felfog-e az öt érzékszervünk? – Szerintem biztos, hogy nem. Tudvalevő, hogy műszereket készítünk a már ismert titkos területek érzékelésére. Például műszereinkkel érzékeljük az uv-sugárzást, a röntgensugárzást, ultrahangot stb.

– Mi van az érzékelt területen túl?

– Van ott valaki, aki nem tudunk mérni, kiszámítani? Ki van az érzékelt területeken túl? Milyen erő, hatalom, milyen akarat rejtőzik a számunkra érzékelhetetlen határai mögött?

– Veszélyes vagy hasznos az ember számára a tapasztalati világon túli létező?

– Tehet-e valamit az ember ennek elérésére?

Hálaadás

Megismertük az önmagát kinyilatkoztató Istent, aki az általunk nem érzékelt világ felől közeledett hozzánk. Megismertette hatalmát és irányunkba megnyilvánuló jóindulatát. Kifejezte felénk szeretetét. Láthatjuk az aktivitását (leginkább) Jézus Krisztusban, akiben testet öltött.

Megérthetjük: Ő a mi életünk forrása, védelmezője, segítője és végcélja.