Jóllakott emberek asztalánál

Lelki ébredés nélkül csak látványosságra törekszünk

Csökken a gyülekezetek közösségi alkalmainak száma. Nem új keletű jelenség ez, de felgyorsuló tendenciát mutat. Negyven, ötven évvel ezelőtti időkben a baptista gyülekezetekben vasárnap általában 2-3 istentisztelet volt és hétköznap is két alkalom, egy bibliaóra és egy imaközösség. Mára ezek nagyrészt elmaradtak. Szinte mindennapossá lett, hogy a vasárnapi összejövetel egy alkalomra, egy vasárnap délelőttre redukálódott.

A korszak sajátossága, vagy a lelki élet és a gyülekezeti közösség hanyatlásának a tünete lehet ez?

A választ nem lehet megadni egyszerűen igen és nem kijelentésekkel. A kérdés azonban foglalkoztat.

Ha ez a lelki élet hanyatlásának és a gyülekezeti kapcsolatok felszínesebbé válásának a jelensége, akkor fontos lelkipásztori feladat, mely felelősséget ró rám is. Ha más okok idézik elő, akkor pedig tudomásul kell venni, mint e korszak sajátosságát.

Az okok között egyik lehet a mai időkre megváltozott, ingergazdag környezet. A közösségi élet régebben nagymértékben kiszolgálta a kapcsolati igényeket, és mint egy kedvelt időtöltési forma volt a gyülekezeti közösségben való részvétel. Itt ének, zene, irodalom, bibliaórai foglalkozások, gyakran közösségi játékok, kirándulások és ezer más jelentett kedvelt időtöltést. Ma is fontosak ezek, de alternatívák is vannak: internetes csevegés, kitűnő keresztyén oldalak tömkelege, istentiszteletek élő közvetítéssel és ezer más. Jól lehet, ezek nem helyettesítik a személyes kapcsolatot, de egyszerűbb elérni, bármikor udvariatlanság nélkül kiléphet belőle a résztvevő, és még utaznia sem kell.

Egy gyermekmisszióban dolgozó szolgatársam mondta: „Hiába növeljük meg az alkalmak számát, ha nincs lelki étvágy.” – És ez igaz. Csak kínlódás az a gyülekezeti alkalom, melyen a résztvevők érdektelenül és unottan vesznek részt. Ilyenkor következik a sokféle elégedetlenség, kritizálás, hibáztatás. Ugyanolyan ez, mint ami az étkezőasztalnál szokott történni. Az éhes embernek még a kevésbé sikerült étel is ízlik, a jól lakot pedig csak turkál az ételben. Így látta ezt a hajdankorban író bölcs is: „Jóllakott ember a lépes mézet is eltapossa, de az éhes embernek még a keserű is édes.” (Péld 27,7)

Van-e teendője a gyülekezetekért felelősséget szívén hordozó embernek e jelenségek közt?

Igen. Meggyőződésem ugyanis, hogy mindez egy tünetegyüttes. A keresztyén lelkiség változása, erodálódásának a tünete. Bárhogy is magyarázzuk, bármilyen nyomós érveket emlegetünk is, igazolva a jelenség időszerűségét, a háttérben nyugtalanító dolgok figyelhetők meg: a hívő társak iránti- és általában az embertársak iránti szeretet megfogyatkozása, minek helyébe a jogokra hivatkozás (egy kis kikapcsolódáshoz, egy kis magánélethez, szórakozáshoz) lépett.

Mit tehetünk? Erőltessük a gyakoribb gyülekezeti találkozások alkalmait? A fentiekben vázoltak alapján alig elképzelhető, hogy ez pozitív változást eredményezne. Ide semmi más, mint lelki ébredés kell. Rá kell ébrednie Krisztus népének saját helyzetére, az isteni kegyelem által biztosított lehetőségekre, valamint a másra elpazarolt idők hiábavalóságára.

Meggyőződésem, hogy a Krisztushoz közeledő ember egyúttal a gyülekezeti közösséghez is közeledik. Aki krisztusi értékrend alapján él, annak életében a fontossági sorrend is megváltozik: lekerül az első helyről az „én”, és helyébe lép az Isten országa és annak minden vetülete. Pál apostol szavaival: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus. Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” (Ef 5,14b–17)