2012. május 26., szombat
Határszakaszokon át – Vele együtt
Határvonalak – A felnőtté válás
1Móz 28,15 „Én veled
vagyok, megőrizlek… nem hagylak el”
Életünk során többször jutunk valamilyen életszakasz
határára. Van, hogy tudatosan megéljük a szakaszok közötti határátlépés élményét,
de van olyan eset is, amikor szinte belenövünk egyik életszakaszból a másikba.
Hogy példával jelezzem, mire is gondolok: életünket természetes módon különféle
életkori szakaszokban éljük meg: csecsemőkor, kisgyermekkor… kamaszkor,
felnőttkor… öregkor. E szakaszok határvonala nem túl éles. Például a férfikor
és az időskor közötti határvonalon úgy lépegetünk át, hogy magunkról esetleg
úgy gondoljuk, még a határvonalon innen vagyunk, mások pedig…, például
fiatalabb nők már a kizárólag idősebb férfiakat megillető „csókolom”-ot
köszönnek nekünk. Ilyenkor felkapjuk a fejünket, vagy körülnézünk, kinek
mondták ezt?! Más estekben látható, illetve tudatosan megélt határvonalak
vannak. Milyen ünnepélyes és érzelmileg telítődött alkalom a legénykor és a
házasélet közötti határvonal, amit a menyegző szépsége jelez. Ünnepelve lépjük
át.
Így június időszakában egy várva várt határszakaszhoz
érkezik a tanuló ifjúság: a tanév vége és a szünidő kezdete ez. Egy
határszakasz, melynek vonalát átlépni igen vágyott élmény. A határvonal előtt
még a gondok, feladatok, esetleg zéhá-k, vizsgák napi gondja üli meg a lelket,
a határvonalon túl: a nagy lehetőségek időszaka ígérkezik: utazás, kirándulás,
szünidei mulatságok és ezer egyéb. A határvonalon túli, a vágyott időszak
azonban gyakran semmittevéssel vagy értéktelen dolgokkal múlik el. Az álmok
szertefoszlanak, a tervezett utazások, vágyott találkozások elmaradnak, vagy
nem úgy sikerülnek, mint szerettük volna. Máskor a pénz szűke, vagy a barátaink
elfoglaltsága foszt meg a határszakaszon túli időszak vágyott örömeitől.
Ezeken a mezsgyéken át kell kelni, de mi történik velünk az
új, az ismeretlen a még soha nem próbált útszakaszon? Nem maradunk-e magunkra,
lesz-e elegendő erőnk a feladatainkhoz?
Jákób életében is volt egy „vízválasztó”: a felnőtté válás
hirtelen szakadt rá, amikor a szülői háztól nagybátyjához, de idegen földre
indult. A szabadság felemelő érzése és az ismeretlen életút miatti szorongás
keveredik ilyenkor a lélekben.
Mi is lehet az erőforrás és a támasz? Mindannyiunk számára
tanulságos, ami Jákóbbal történt.
Jákób számára az „égből szóló” Isten ígérete adott egy életre
szóló üzenetet, mellyel bátran és reménységgel léphette át a felnőtté válás
határvonalát: „Mert én veled vagyok,
megőrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem
hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked.”
Határvonalak – Az Úr szolgálatába lépés
Józs 1,5 „Senki sem
állhat ellened egész életedben. Veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam.
Nem maradok el tőled, nem hagylak el.”
Messziről nézve, vagy jól előtte, még a szolgálat belső
összefüggéseinek ismerete nélkül milyen egyszerűnek tűnik a lelkészi hívatás.
Emiatt – el kell fogadnunk – sokan, könnyedén fogalmaznak meg kritikai
véleményeket a lelkész munkáját illetően. Például: „Miért volt ilyen hosszú,
vagy éppen ilyen rövid a prédikáció? Miért mondta azt a lelkigondozói
beszélgetésen, hogy…,? Miért esett a választása arra a másik munkatársra?
Miért…, miért…?”
Talán ugyanígy tettünk mi magunk is, mielőtt elhívott volna
az Úr, és a páli elhívás mondatát saját bőrünkön is kezdtük volna megismerni: „Én pedig meg
fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” (ApCsel 9,16)
Az elhívást különböző módon éltük meg, de biztos, hogy volt
mindannyiunk esetében valami közös. Volt egy látásunk, érzelmi töltésünk,
lelkesedésünk, mellyel beálltunk a lelkészi szolgálatba. Közben átléptünk
valamiféle határvonalat, mely elég egyértelműen elválaszt korábbi önmagunktól.
A határvonalon túl is megvan a lelkesedésünk, látásunk, érzelmi töltésünk, sőt,
szerényen elmondhatjuk, hogy kitelesedett, és növekvő jelleget mutat mindez.
Viszont most már a vállunkra nehezedik a szolgálat terhe: Isten Igéjét
megalkuvás nélkül kell hirdetnünk. Ismerjük az elvárásokat, melyekkel körülvesz
bennünket a gyülekezet és más emberek, de az Igét nem az elvárásokhoz
igazítjuk, hanem az elhívó Istenhez. Aztán a teher másik részét adja azoknak az
érdektelensége, csekély lelkesedése, vagy éppen annak teljes hiánya, akikhez
küldettünk. Ismerjük az okoskodót, a fontoskodót, a mindentudót és ennek ikertestvérét,
a mindent jobban tudót is. De szólnunk kell arról is, hogy megismerhettük az
Isten előtti „töredelemre jutás” örömét, amikor a hirdetett Ige szíven találta
a bűnöst, és az megalázta magát Isten előtt, és megtért. Találkozhattunk a
lelki ébredés örömével, a hitben járók hűségével, szeretetével, láttunk
szenvedések között is hűséges testvéreket, akikkel együtt sírtunk és együtt
adtunk hálát Istennek.
A szolgálatba állásunk előtt vajmi keveset tudhattunk
minderről. Egy határvonal van mögöttünk, melyet egyszer átléptünk, és a hátunk
mögött hagytunk egy időszakot, tele vívódással, kérdéssel, kétellyel.
Döntöttünk, és kimondtuk elhívó Istenünk előtt: „Itt vagyok, rendelkezz velem!”
Hála érte, hogy megtehettük! Most pedig – a határvonal túlsó felén – a
szolgálat ideje van. Állandó kérdésünk: Mit, hogyan, mi módon tehetünk, hogy az
méltó legyen az élő Istenhez?
Határvonalak – A kísértések völgyében
Zsid 13,5 „Ne legyetek
pénzsóvárak, érjétek be azzal, amitek van, mert ő mondta: »Nem maradok el
tőled, sem el nem hagylak téged.«”
Alig található Isten szolgái között milliomos. Én még egyet
sem találtam ilyet. Olyat láttam már, hogy néhány szolgatárs kissé tehetősebb
körülmények közé került, viszont olyat többet is, akiknek az életszínvonala
messze a megélhetési küszöbszint alatt volt, de milliomost, milliárdost egyet sem
találtam a lelkészek között sem hazánkban, sem másutt.
Mindig csodáltam Elizeus prófétát, aki jó anyagi
körülményeket hagyott hátra a prófétai szolgálatért (1Kir 19,19–21), és csak
fokozódott a csodálkozásom, amikor felcsillant előtte a meggazdagodás
lehetősége, de ő nem élt vele (2Kir 5,16).
Elénk rajzolja a Biblia Mózes életét, aki több száz évvel
korábban vívódott egy határvonal előtt, és lépése a hithősök sorába emelte: „…inkább választotta az
Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét”
(Zsid 11,25).
Látjuk ezeket a hitükben győzelmes embereket. Tulajdonképpen
ugyanolyan eséllyel indultak a hitharcba, mint mi magunk is. Hitük és hűségük
azonban kimagasló, példamutató tettekben csúcsosodott ki.
Van egy láthatatlan határvonal Isten embere körül. Ebben
mozog, ez az élettere. Itt Istennel békessége van. Végzi a szolgálatát, és az jelent
kiteljesedést számára, ha hasznossá lehet Isten népe életében. Viszont e
határvonal nem túlságosan széles teret ölel körül. Kívül ezernyi ígéretes
csillogás látható. Valami állandóan csábít: „Nosza, lépd át, érd el, ami a
határvonalon túl van! És sokkal boldogabb leszel. Meglesz mindened, amit csak
megkívánsz.” Ugyanakkor látjuk azokat, akik engedtek a csábításnak, és amikor
átlépték azt a vonalat, amitől a bennük lakozó isteni Lélek óvta őket, nemhogy
nyertek, hanem szinte mindent elveszítettek. Elsőként is az Isten előtti jó
lelkiismeretüket, aztán a Krisztusban nyert bizonyosságuk vált légiessé, majd
elmaradoztak a hitben járó barátok, kollégák, végül egy szégyennel megterhelt,
nyomorúságos állapotban találták magukat. Átléptek egy határvonalat, talán
némelyek úgy, mint az a bizonyos Ákán, aki megengedte magának, hogy elvegyen
abból, amit Isten megtiltott. A földi gazdagság megalapozatlan reménységével
tette ezt, de nem öröm, hanem szégyen és tragédia szakadt rá és családjára is.
Isten ígérete a határokat őrző, önmagát fegyelmező
szolgájának: "Nem maradok el tőled,
sem el nem hagylak téged.”
Határvonalak – A földi életút végén
2Kir 2,2–6 „Illés ezt
mondta Elizeusnak: Maradj itt, mert engem Bételbe küldött az Úr. De Elizeus így
felelt: Az élő Úrra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak el! Elmentek
tehát Bételbe.”
Az Úrral járó, szavát, közelségét kutató szolgatársaink
közül többen előre ráéreztek földi útjuk befejeződésének közeledésére. Ezért
erősen készültek, arra fókuszáltak, hogy amikor át kell lépniük a
határmezsgyén, felkészülten tehessék.
Aki élete során végig a feltámadás reménységét hirdette,
számára nagy békesség az élettel betelve, Krisztusban teljes bizalommal indulni
az útra. És mégis megrendíti az elköltözés a legfelkészültebb szolgát is,
hiszen soha nem járt út vezet át a határmezsgyén. Fáj elszakadni az itt maradó házastárstól,
gyermekektől, de ez fájdalmat okoz a családtagoknak, a barátoknak, a hűséges
munkatársaknak is. Ígéretünk van az Úrtól a határvonalon túli létezés valósága
felől. Ennek hirdetésére kaptunk elhívást, a határmezsgyén innen ez volt
életünk legmagasztosabb hívatása. Csodálatos valóság az a világ! Hiszünk, és
másokat is hitre bátorítunk, hogy Krisztusért emeljék fel a fejüket, és bátran
induljanak el.
Az Istennel járó lelkipásztornak is – akinek napjait az Úr
szavára figyelés töltötte ki – az elköltözés előtti órákban fokozott igénye van
a csendre, hogy „négyszemközt lehessen Istennel”. Itt nincs idő, erő felesleges
kérdésekre, oda nem való szavakra, sem marasztaló, kéztördelő sirámokra, sem
jajveszékelő családtagokra, kollégákra. Mindez zavart okoz, megfoszthat az
összpontosítás olyan pillanataitól, melyek békességessé tehetik a nagy
határátlépést.
Illés próféta mennyire kereste ezt az „egyedül az Istennel”
állapotot! Még ragaszkodó, hűséges tanítványa társaságától is szabadulni akart.
A tanítvány pedig makacsul ragaszkodott mestere közelségéhez, utolsó perceihez
is. A küldetés folytatójának kulcsfontosságú volt ez a pillanat. A mestere
elmegy, de neki folytatnia kell az Isten munkáját. Kell az Úr titkának
ismerete, kell a Lélek, az erő, a bátorítás, és ha még az utolsó földi perc is
tanít, akkor azt is meg akarja ragadni.
Egy váltófutás szereplői vagyunk. Egymásnak adjuk át a
stafétabotot. Ha elődeink átkelnek a határmezsgyén, jó biztos kézzel átvenni
tőlük a stafétabotot, és áldást jelent, ha majd így adjuk át azoknak, akiket
utánunk rendel az Úr.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)