Prófétai vívódások

Jeremiás próféta elképzelt gondolatai
A Kr. e. 7–6. század igehirdetőjének vívódásai, és némi jelenkori párhuzam

„Azt gondoltam: nem törődöm vele,
nem szólok többé az ő nevében...”
(Jer 20,9)

Más volt az adott kor gyülekezetének az elvárása, mint a prófétai igehirdetés stílusa és tartalma. Az Úr szószólója nem tehette meg, hogy kora gyülekezetének elvárásait, a megosztott szívű hívők „viszketős fülének” igényeit kiszolgálja. Nem mondhatott mást, mint amit Isten a szájába adott.
Mást várt az igehallgató, mást hirdetett a próféta. Az igehallgató szeretette volna hallani nemes cselekedeteinek elismerését, az Úrért hozott áldozatát méltató szavakat, dicséretet, simogató, hiúságát cirógató „szentbeszédeket”. De hiába várta, Jeremiás prófétától nem kapta meg. Pedig, ha Jeremiás egy kicsit „okosabb”, és a nép kedvében jár, a gazdagok, az előkelők és a királyi udvar nagyjai igen megjutalmazták volna.
„Ez a Jeremiás nem valami talpraesett ember. Nem tudja kihasználni a lehetőségeit. Élhetetlen ember. Pedig előkelő körökben forog. Nemrég úgy történt, hogy még a méltóságos papok is elkísérték, hogy a külváros szabad terén tartsa meg prófétai igehirdetését, és mit csinált? Fogott egy cserépkorsót és összetörte mindenki szeme előtt. Próféta az ilyen? Magának keresi a bajt!” – mondhatta nemegy ismerőse.
Valóban eltörte az említett cserépedényt, így szimbolizálta Isten üzenetét (Jer 19). Ép volt az a korsó, de leejtette, földhöz vágta a kéz, amely eddig tartotta. Eldobta magától, mert az edény annyira beszennyeződött, hogy hasznavehetetlenné vált – hirdette a szimbolikus cselekményű igehirdetés Júda közelgő sorsát.
Pashúr főpap, a templomi rend főfelügyelője botrányosnak vélte az efféle igehirdetést, és megverette, majd kalodába záratta a prófétát, mintegy nyomatékos hangsúlyt adva a templomi rend szigorú követelményének.

– „Többé nem szólok az Ő nevében” – gondolta Jeremiás. Miért emésztem magam a sok meghamisított hitéletű, kétnyelvű, kétarcú ember miatt?! Elmegyek a birtokomra, és ott csendes békében élek. Miért legyen az én vállamon ennek a marakodó, folyton egymást piszkálgató, a szeretet isteni útját nem ismerő embernek a terhe?! Ha nem kell nekik az „idejében mondott Szó”, akkor viseljék ők a következményeket! Elmegyek. Hagyom az egészet. „Birtokom sír utánam”. Ott siker, megbecsülés vár rám, itt pedig a szüntelen perlekedés és folytonos kritizálgatás felemészti életerőmet. Megyek, ott méltó megbecsülés vár. De..., de az Ige, az üzenet szétfeszíti a szívemet. Ha nem mondom el a címzetteknek, beleőrülök. Éjszakáról-éjszakára visszatér az elmémbe, és elviselhetetlen teherként kínoz a küldőparancs. Ha hűségesen hirdetem, akkor az emberek fordulnak ellenem, ha meg elhallgatok, még a csontjaim is izzanak a visszatartott Ige perzselő hevétől.
Igaz, nem volt sikerélményem az igehirdetés miatt. Visszautasítottak, félrehallással, ostorozással vádoltak, kritizálgattak, de az üzenetet azért nem változtathatom meg. Azt az Úr bízta rám. Ha elhallgatom, ők makacsságukban, önigazságukban belerohannak az ítélet tűzébe, engem pedig megemészt a mardosó lelkiismeret: tudtam, értettem Isten üzenetét, de magamat kímélve elhallgattam. Akkor hát... végül is nincs más lehetőségem: maradok és hirdetem, amit Isten előtt megértettem. Távozzatok szép álmok, nyugalmas vidéki élet csábító álomképei! Nem mehetek, nem enged a Szó, a szívembe világító isteni üzenet. Szolga vagyok, az Ige szolgája. Nem tehetek mást, mint hirdetem Uramnak népe számára küldött üzenetét. Aki akarja érteni, értse, akinek nem tetszik, fogja be a fülét, de mindenki viselni fogja tettei következményét!
És Jeremiás próféta a továbbiakban már nem panaszkodott, nem siránkozott. Megfosztotta önmagát álmaitól, vágyaitól, hogy a folyton ellenszegülő népnek megalkuvás nélküli hűséggel hirdesse Júda végnapjainak legfontosabb hírét. Igaz, dicséretet a továbbiakban sem kapott, börtönt, sárvermet, ütleget igen, de ezeken túl is ott volt népe között a krízis napjaiban. Látta, hogyan teljesülnek be Isten igéi. Látta azt is, hogy aki – a többségtől eltérően – tudott hinni az Igének, megmenekült, aki pedig esztelenségében vakmerő dolgokat tett, ítélet alá került. Amikor Jeremiás végignézte az engedetlen nép véres tragédiáját, talán vigaszt nem, de némi enyhülést jelenthetett neki az a tudat, hogy nem volt engedetlen, és idejében hirdette a megtérés igéit. Az által, hogy megtagadta magától az egyéni érvényesülés, illetve a jogosan elvárható kényelem és megbecsülés csillogóan vonzó vágyait, alkalmas eszközzé lett Ura kezében, hogy a krízis idején biztos tájékozódási pont legyen, mert nála volt a Isten igéje: ami a megmaradás igéje lehetett volna mindenki számára.