2016. február 6., szombat

Céltévesztés

Haszontalan fáradozások




Félreértik az Isten országa sajátosságait! Az Isten országa nem azt jelenti, hogy elbűvölő verbalitással lenyűgözzük a ránk figyelő embereket, sem azt, hogy nyüzsgünk a Biblia igazságai, Jézus királysága, Krisztus gyülekezete és az isteni megnyilvánulások körül, hanem hogy Isten megbízható munkásai vagyunk uralkodása kiterjesztésében. Ő uralkodik, övé a hatalom. Mi pedig vezetése mellett végezzük munkánkat, és neki adunk dicsőséget. Úgy dolgozunk, hogy az emberek a tetteinkkel találkozva ne minket, hanem Őt, Istent ismerjék fel, és Őt dicsőítsék. Ahogy a Mester mondta: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16) Vagyis – az a cél, hogy – itt és most a keresztyén ember élete, cselekedete miatt az emberek elismerőleg tekintgessenek Isten felé.
Péter apostol is foglalkozik a hívő ember motivációival és életvitelével, amikor rendelkezést ad a keresztyén gyülekezet tagjai számára: „Tisztességesen éljetek a pogányok között, hogy ha valamivel rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján” (2Pt 2,12), de itt Isten dicsőítése a nagy lelepleződéskor valósul meg. Nyilván azok fogják Istent magasztalni, akiket meggyőzött – a világias életvitel közepette megvalósult – keresztyén cselekedet, és ami miatt ők maguk is felkészültek a Péter által említett bekövetkező nagy eseményre, a meglátogatás napjára. Ezek a meggyőző életvitelű keresztyén kortársaikért dicsőítik majd Istent.

Milyen ez a meggyőző életvitel? Talán az, amikor minden megnyilvánulás a személyes sikeresség érdekében történik: kimagasló teológiai alapvetésű tanítás, kenetes keresztyéni beszéd, irgalmasnak mondott cselekedetek, de a motiváció mégiscsak az egyéni sikeresség?
Természetesen tudjuk, hogy a Biblia, történetesen az evangéliumok is beszámolnak arról, hogy Jézus tanítványai többször is vitatkoztak azon, hogy köztük ki tekinthető nagyobbnak, vagy ki az első – vö. „Ezután versengés is támadt köztük arról, hogy ki a legnagyobb közöttük.” (Lk 22,24) –, de ez semmiképpen nem azt jelenti, hogy ezt így kellene tenni, hanem a Szentírás ezeken a helyeken bemutatja a tanítványok emberi oldalát, lelki fejlődésének kezdeti szakaszait, azt, hogy honnan indultak, milyen emberi indítékoktól szabadultak, és mivé lettek. Ezért találkozunk ilyen jelenségekkel a Bibliában.
Ez a szabadulással kezdődő változás mintha kimaradna sok keresztyén szolgáló ember fejlődésének szakaszaiból. Istenhez, Krisztushoz kellene mérnünk a cselekedetek értékét és nem a kollégákhoz, vagy más híres keresztyénekhez! Nem egymás közti versenyzésre rendeltettünk, Nem az a kérdés, hogy ki sikeresebb, hanem hogy kiben nyilvánul meg legtisztábban Krisztus. 
Isten dicsérete ad valódi dicsőséget, és nem más keresztyének ámulata, meg elismerő szava.
Aki ezt nem érti, nem Isten országának szolgál, hanem önmagának. Már itt elvette jutalmát. Odaátra nem marad semmi. Az ilyen "félreértések áldozatai" ideig-óráig híressé lesznek, de csak az Isten országa titkaiba be nem avatottak között. Ez nem más, mint keresztyén céltévesztés.